MÓRICZ ZSIGMOND: MEMENTO MORI • Emlékezés Tóth Árpádra
MÓRICZ ZSIGMOND: MEMENTO MORI •
Emlékezés Tóth Árpádra
Emlékezés Tóth Árpádra
Mielőtt belépett, azt mondták róla, hogy Tüdővész. Utolsó stádium. S mikor belépett, borzongó meghatottsággal s gyöngédséggel néztem szép szelíd, barna szemébe. Nem azt figyeltem, mit mond valaki köztünk. Hanem azt, hogy mit csinál Valaki, aki indul közülünk.
S előre elképzelhetetlenül fedte a beállított képet. Halk volt s enyhe. Bölcs volt. Fölényes. Hiányzott belőle minden aggresszivitás. Kész ember volt, érett s útrakész. Mélyen megrendített. Kimondhatatlanul sajnáltam s többé nem vettem őt egynek sok közt, hanem Egyetlennek, a ritkának s kivételesnek. Verseiben is csak ezt kerestem s találtam: a mosoly volt minden költeménye: arcáról a papírra levetült mosoly.
S akkor huszonkét-huszonhárom éves volt, én hét évvel öregebb.
S ez a viszonylat soha többet meg nem változott, köztem s közte. Ő nem tudott róla; én meg nem érintettem lelkének érzkenységét egyetlen egyszer sem azzal, hogy a Témáról beszéljek vele. De nekem az maradt, végig,
házasságán, szerkesztői munkásságán, kritikai elcserkészésein keresztül s összes versein át: milyen finom és jellemző most megjelenő új kötetének a címe: „lélektől lélekig…“ Mikor ezt hallottam, megéreztem, hogy ő is úgy volt velem, mint én vele s úgy volt velünk: hiányzott köztünk az életnek harcos szembenállása s realitásokba kapaszkodó füzérversenye: ő csak lélekben élt lelkek közt.
Évente többször találkoztunk. Soha egyébről nem beszéltünk, csak a kölcsönös jóakarat pár szavas gyöngédségét. Nem az egészséget. Csak a lelki közérzést villantottuk fel egymás előtt. Most, hogy többet nem láthatom kedves barna pillantását, egyéni, vékony mosolyát, fáradt fejtartásának bizodalmas nyugalmát: most úgy érzem, mintha személyesebb viszonyba kerültem volna magam a Problémával.
Temetése napján kihúztam íróasztalom fiókját s keresgélni kezdtem benne. Először magam sem tudtam, mit. Aztán rájöttem: anyagi ügyeim végiggondolásához s elrendezéséhez fogtam, hogy ha… Szóval, hogy ne hagyjak magam után, egy hirtelen esetben...
Ennél jobban nem tudhattam meggyászolni szegény, nesztelen, halk lélekzésű, nagy szemüvegén át egész életében a túlvilágról néző barátomat.
