Gyergyai Albert: EGYEDÜL AZ ŐSZBEN • Marschalkó Lia versei Lakatos Artúr címlapjával
Gyergyai Albert: EGYEDÜL AZ ŐSZBEN •
Marschalkó Lia versei Lakatos Artúr címlapjával
Marschalkó Lia versei Lakatos Artúr címlapjával
Marschalkó Lia verskötete, kissé fakó címlapja s némileg bágyadt címe ellenére, friss hangot hoz, forró ritmust és patakzó képeket az új magyar poézis nem éppen változatos muzsikájába. Mint minden első verskötet, ez is zsúfolt az alaktalanságig, s e harminc és egynéhány versben a líra örök témái, a múlhatlan s nagy közhelyek, a magány, a természet, az ős és az ivadék, a hit, a vágy, a sors vagy az emlék, éppúgy sorra kerülnek, mint a költőnő legegyénibb, leghasonlíthatatlanabb élményei, – s talán ez a fülledtség, egy nyári kert fülledtsége, e kötet egyik legjellemzőbb s legrokonszenvesebb sajátsága. S mint minden asszonyi líra, Kaffkától és Lesznaitól Török Sophieig vagy Kovács Máriáig, ezé a költőnőé is egyetlen remegő himnusz, egyetlen tagolatlan áradás, – nem, mint férfitestvéreinél, az érzésnek s a gondolatnak elszánt és világos forradalma, amely nem nyugszik, amíg, józan fejjel, nem töri formába a mámort, hanem teljes odaadás, engedékeny átengedés az ösztönök s a benyomások mindennél parancsolóbb hívásának. Új témák, új területek s új költői formák helyett, az asszonyi költészet legtöbbször beéri a meglevővel, azt tölti meg, de csordultig, s azt hevíti robbanásig, a maga belső, mélyről jövő s kiapadhatatlan szomjával, s míg a férfi-lírikus, ha szabad a legújabb, osváti meghatározással élni, magában a kifejezésben éri el a teljességet, verselő nővéreinél nem csupán a kifejezés, hanem azon túl vagy innen, maga a «kiélés» is lényeges, s új borukat, akárhányszor, nem éppen új tömlőkbe öntik. Ezért, Marschalkó Liánál éppúgy, mint a joggal sokat csodált s ugyanannyit ócsárolt Noailles grófnőnél, bizonyos bevált fordulatok, bizonyos kötelező keretek, bizonyos jólismert romantika kedvelése, aztán a szavak és a képek sokszor csak cifrálkodó felfűzése, egy-egy sor túlzása vagy halványsága, egy-egy vers széthulló szervetlensége, – viszont ugyancsak innen ered akárhány remek szótalálat, szókapcsolás vagy ritka kép, a legtöbb vers életessége, egysége, elragadó lendülete s főképp az az ösztönös és egyetemes életérzés, amely, mint Kybele istenasszony, magáhoztartozónak vall mindent, a tájakat, az évszakokat, a fákat éppúgy, mint a tengert, s amely a kedvesnek is búcsút mond, ha egyszer elszeretik tőle a «füvek és fények zenebonái»! Ami Marschalkó Liáé, egészen s szinte kizárólagosan, az ennek a szemléletnek meghatóan alázatos és gyöngéden aprólékos átélése: minden verse más képet tud a kamillás rétekről, a túlérett körtékről, a szállongó nyir-pihékről, bogarak rajzos hátáról, lomha rákok ollóiról, a kökörcsin lágy liláiról, a Teremtésnek ezekről a mindennapi kis csodáiról, amelyek e verseknek oly érzéki zamatot s oly szőnyeges tarkaságot adnak, aminőt ma legfeljebb ha Ferenczy Noéminál csodálhatunk. Talán itt a fejlődés útja: ezekben a dús szavakban, ebben a tobzódó képszerűségben, amely néha káprázatos víziókban foszforeszkál (Csend a Szaharában – Özönvíz), néha meg, ha sikerül a «gallyakhoz, a bogarakhoz és a gyengéd kisdedekhez» egyszerűsödnie, a cirógatás lágyságával lopózik be a szívünkbe (Egyedül az őszben –Búcsú – A Gyermekhez). Ilyenkor születnek legtisztább, legteljesebb verssorai, hajlékonyan ívelők, mint erdőn a ránkcsapódó lombok, vagy libbenve szárnyalók, mint «a kis cinkék pihéi»:
Ó, az erdő! Nagy fekete felhő, már
nem barátom, gigászi zöldjét esők rongyolják,
Hull a szélfuvásban rigóknak tolla s a szarka csőre elfagy.
Vízzel telik el az őznyom s mintha
ezernyi tiszta lélek szükölne fűlembe,
Pedig csak bogarak halnak a gőzölgő avar alatt.
Pedig csak ősz van! Ünnepnyitó
hüvösség, telibb templomok, zümmögőbb zenék,
Melegebb borok és sürübben felzengő áldomások a tél elé:
A tél elé, a teljes tüz elé, melyet
kályhában gyujt a gyenge ember s ugy néz
Beléje, olyan elveszőn, ahogy nyáron a nap tüzébe nézett.
nem barátom, gigászi zöldjét esők rongyolják,
Hull a szélfuvásban rigóknak tolla s a szarka csőre elfagy.
Vízzel telik el az őznyom s mintha
ezernyi tiszta lélek szükölne fűlembe,
Pedig csak bogarak halnak a gőzölgő avar alatt.
Pedig csak ősz van! Ünnepnyitó
hüvösség, telibb templomok, zümmögőbb zenék,
Melegebb borok és sürübben felzengő áldomások a tél elé:
A tél elé, a teljes tüz elé, melyet
kályhában gyujt a gyenge ember s ugy néz
Beléje, olyan elveszőn, ahogy nyáron a nap tüzébe nézett.
Ily szavakra s ily zenére, úgy érzem, csak vérbeli költő s egyben asszonyköltő képes: erre a már nem is szóban, csak ritmusban érezhető gyengédségre, amely, mint egy bölcsődal, úgy árad, ringón, minden érzékünkbe…
