Illés Endre: AZ UTOLSÓ ÚR • Szenes Piroska regénye
Illés Endre: AZ UTOLSÓ ÚR •
Szenes Piroska regénye
Szenes Piroska regénye
Valami furcsálva csodálkozó kérdést vetnek fel ennek a regénynek első oldalai: Szenes Piroska Mikszáth oligarcha-romantikájú regényét, a Beszterce ostromá-t akarta volna újraírni Az utolsó úr-ban?
Nem valószínű.
De az alapötlet – egy várba zárkózó, excentrikus kényúr középkori dacolása a polgári állam rendjével – mégis oly hasonlatosságot mutat, hogy lehetetlen a Mikszáth–regényt idéző emlékek elől egyszerű hitetlenkedéssel kitérni. Fölösleges is lenne. Mert Szenes Piroska kvalitásaival szemben igazán nem kell elnézőnek lennünk. S ez a hasonlatosság, a figyelmesebb összevetésre, bárányfelhőnek mutatkozik csupán. Nem vet árnyékot. És könnyen eloszlik.
Abból, hogy a regény férfiruhába öltöző, zsarnokian kegyetlen s erősen terhelt hősnője a háborúutáni mában él, középkori vára vastageres s pirosképű parasztok kisdarab földjei közé ékelődik, a kirívó szolga-alázat s a fájó nincstelenség szürke alapján az oligarcha-zsarnokoskodás piros színei égnek: nyilvánvalóvá válik, – ezt a témát Szenes Piroska szociális igazságok s főkép igazságtalanságok megafonjául választotta először.
A mikszáthi ötlet egyenes síneiről ebbe az irányba tér is le. Egy külön figurát teremt, az ismert idealista, fiatal diákot, súlyos igazságai elmondására. Felsejlik a sorok közt a lateiner középosztálynak parasztsággal felfrissülő problémája is. Később azonban mind sekélyebbé válik ez az ér. Az események torlódásában mind hosszabb időkre tűnik el. S mint földalatti patakok vize: szava csak néha dörren fel a mélyből. Áttetsző szimbolikájával a regénynek ez a része tapad különben legjobban a papírhoz. Bármilyen súlyosnak látszanak is, ezek a szavak mondanak a legkevesebbet.
Szenes Piroska ott talál igazi önmagára, amikor regénye a romantikába hajlik vissza. Nem Mikszáth-hoz már, inkább valami E. T. A. Hoffmann-szerű lázba és misztikumba. A hang azonban teljesen a sajátja. Vérbeli elbeszélő, akinek szava könnyen s biztosan viszi előre az eseményeket. Dús szálazással gombolyítja le témáját, ötletesen köti s bogozza azután ezeket a szálakat. Ha itt-ott el is akad még, különösen a vége felé, mindvégig meg tudja tartani azt az iramot, amit az események kezdősebességével beállított. Valami filmszerűség van az előadásában: mozgás, sok-sok mozgás. Mint felvevőgép objektívje: rátapad az alakjaira, követi lépéseiket, megmutatja minden mozdulatukat, kezük, arcuk, testük játékát híven visszaadja. Fáradhatatlan a különböző interieurök rajzában is. De sohasem válik ezzel részletezővé. És a történet menetét sem akasztja fölöslegesen meg. Milieurajza annyira nem esetleges, oly szorosan tartozik a cselekményhez: színpadi munkában szokott ily okszerű lenni csupán. Valami drámai íz különben is átérzik ezen a regényen. Felépítése szinte a hely, idő s cselekmény hármas egységét valósítja meg.
Alakjai is színpadszerűek: éles reflektorfénnyel megvilágított, pontos-rajzú figurák. Különösen az epizódfigurák sikerültek, közülök egy alázatba hajlott, hamuszürke lakáj, egy kislány játékbabaszerű sziluettje, s Kasimir, a heherésző, beteg lovag a legjobbak. A történet íveit tartó főfigurák azonban, a terhelt várúrnő s a fiatal diák, kissé elmosódottak még, bizonytalanul állnak a lábukon, sokszor Szenes Piroska támogatja csak őket. De néha még ő is bizonytalanná válik.
Egy fiatal író – mondanivalói számára – a nyelvét építi ki legelőször, akárcsak a méh a sejtjeit. Szenes Piroska stílusa is meglepően dús, gazdag és eleven. Készen várja a telibb tartalmat. Sűrűen csillogtatja fel új s kifejező képek rakétáit, anélkül, hogy ez a csillogás bántóvá válnék. Pillanatokra sem veszít erejéből, egyenletesen tartott. Kis szeplőfoltjait – borzasztóan bosszankodott; levegőbe lőtt fegyver; hogy te milyen okos vagy! – egy utolsó simítás játszva törölhette volna le.
