9.
9.
Kabinomban fekszem, szövöm holnapra a haditervet, gondolok a lányra, aki most már lent hánykolódik valamelyik rosszlevegőjü női hálófülkében, a hajó lassú, egyenletes pihegése kalandokba ringatja eszemet, de azonnal a feledésbe bukik, amit gondoltam, megerőltetem agyamat, azt képzelem, hogy most az életemről van szó, ha nem tudok ráeszmélni, – akkor valahonnan belém ereszkedik biztos tudata annak, hogy rossz vagyok.
Rossz vagyok. Miért vagyok rossz? Sohasem éreztem magam irígynek, örültem, ha másnak jól ment a dolga, sokkal jobban, mint nekem – könyvnél én is szerettem, ha jó a vége, gyilkosságok leírását nem szerettem, imádom nézni a szép férfit is, máson a szép ruhát, azt szeretném, ha mindenki boldog volna.
Igen, de ma láttam, hogyan kóvályog körülöttünk a román fiú, akit délután pontosan két óra után fölkeltettem és kitessékeltem a kabinomból, láttam, riadt és lobogó tekintete hogyan kúszik végig a lány alakján, ha tekintet tűzbe tudna borítani, akkor ez a tekintet lángba emésztette volna a táncosnőt – és mégsem mutattam be a lánynak.
Most a fedélzeten ül vagy a szalonban, egész éjjel nem tudja behúnyni a szemét.
Rossz vagyok. Hála az égnek, mégis csak rossz vagyok.
Elalszom.
