Schöpflin Aladár: OROSZORSZÁG • Alfred Neumann drámája a Magyar Szinházban
Schöpflin Aladár: OROSZORSZÁG •
Alfred Neumann drámája a Magyar Szinházban
Alfred Neumann drámája a Magyar Szinházban
Egészen mai vágású drámaíró ez a Neumann, de nem úgy, ahogy a többi háború utáni német reformátorai a drámának, nem kapkod a levegőbe, nem erőlködik hasztalan gesztusokkal valami homályos célok felé, hanem szigorúan körülhatárolt tervet csinál magának és ezt pontosan megtartja. Számol a mozin-nevelt publikummal, nemcsak a téma koncipiálásával és felvetésével, az izgalmas motívumok kikeresésével, a jelenetek képszerű hatásának felhasználásával, hanem azzal is, hogy nem fél epikai alapra felépíteni a drámát s a konfliktusokat szétaprózni egy nagy konfliktus helyett az egyes jelenetek egyenkinti konfliktusaivá. De van egy ma ritka tulajdonsága: alakjai közül legalább kettőben embert formál, drámai jellemet, élesen körülrajzolt konturokkal, relief-szerűen kidomborodó fiziognomiával. S különös módon belevon valamit a detektív-regény technikájából: azt, hogy a cselekvényt teljesen egy ember logikailag fölépített konstrukciójából formálja ki.
Pahlen gróf, Oroszország kormányzója, igazi desztillált hazafi, nem bírja tűrni, hogy a cári trónon tovább is a félőrült barom, Pál cár üljön. Összeesküvést szervez az utolsó pontig megkonstruált s egy gép szabatosságával működő terv következetes keresztülvitelével. Mindenkit felhasznál és megnyer tervének, Panyint, a derék minisztert, az udvaroncokat, a gárdistát, akit ép most büntetett meg a cár kegyetlen igazságtalansággal. Felhasználja még a szeretőjét, Ostermann bárónőt is, akit átjátszik a cár kezére, hogy kedvéért a cár befalaztassa a felesége hálószobájába vezető ajtót, sőt megnyeri a cárevicset, a jószívű, érzelmes ifjút, egy elfogatóparancs felhasználásával, melyet ő zsarolt ki a cártól. A legfőbb kifogás, melyet a darab ellen fel lehet hozni, hogy Pahlen minden terve nagyon is sikerül, mindenki túlkönnyen rááll s ez már-már gyanússá válik a néző számára: talán nem is Pahlen dolgozik itt, hanem a szerző. Ebben a tekintetben a darab közel ér az intrika-drámákhoz. Ezt némileg ellensúlyozza a szerző azzal, hogy Pahlen vakmerő játékot játszik, olyan dolgokat mond és mondat Ostermann bárónővel a cárnak, melyek egy hajszál hiján elveszíthetnék, de itt is a szerző vágja el kellő pillanatban a fonalat. Ez leginkább az Ostermann bárónő szerepében tűnik elő, nincs belsőleg indokolva, hogy miért adja oda magát a cárnak, ennek az utálatos vadállatnak s ha már megtette, mért nem leplezi le előtte az összeesküvést? Ami jeleneteket látunk, azokban ezt Pahlen akadályozza meg, de hiszen ő együtt volt a cárral olyankor is, amikor Pahlen nem volt jelen! Ennek a nőnek az alakja egyáltalán zavarosnak és önkényesnek tűnik fel, – a különben jól megformált bábuból itt kilátszik a csepű. Viszont az jól van elgondolva és megcsinálva, hogy Pahlen tragikus öntudattal rendezi a cár-gyilkosságot, nem gonoszságból, nem érdekből, hanem halálos elszántsággal, Oroszországért, az ötödik képben – ez a darab legjobb része – még vonzalmat is árul el leendő áldozata iránt, s mikor a gyilkos mű beteljesült, célja el van érve, nincs tovább, szolgájával agyonlöveti magát. Ez a motívum fölemeli a darabot a majdnem-tragédiáig. Végül is az egész meglehetős egyenletlen benyomást tesz, magasrendű dolgoktól olcsó moziérdekességekig terjed a belső stílusa. A dikcióról azonban csak jót lehet mondani: egyszerű, tömör, semmi fölöslegeset nem mondanak benne s mindent találóan és röviden mondanak. Ezt is alighanem a moziból hozta a szerző: mennél kevesebb szót, annál jobb. Mintha mai zavaros, izgatott és sietős korunk tükörképéből mutatna valamit.
Az alakok élesen külön vannak választva egymástól. Pahlen gróf alakja elsősorban, ő mindig kiemelkedik a többiek közül, mindig azt mondja és csinálja, amit kell, nincs hamis hangja. Ódry Árpád kemény, egyszerű szavakkal, árnyalatokban is teljesen híven játssza, folyton érezzük benne az elszántság fölényét. A cár groteszk figurája Csortos Gyula játékában elevenedik meg. Van benne valami nérói vonás, gonosz, kegyetlen, csaknem idióta, de a gyötrődése, halálfélelme, gyanakvása és vak bizalma Pahlenben emberivé, csaknem részvétre méltóvá teszi. Ebben az alakban mutat a szerző legtöbbet emberalkotó képességéből s Csortos az író színvonalán dolgozik, maszkban, mozgásban, beszédben teljesen híven megcsinálja az alakot, élővé teszi az író kigondolását. Ennek a két szinésznek a munkája mint kiválóan intelligens produkció is magasan kiemelkedik. Simonyi Mária Ostermann bárónő kissé téveteg alakját amennyire csak lehet, összefogja s tehetségének jórészt sikerül eltakarni a darabban nyíló legnagyobb rést. Azokban a jelenetekben, melyekben ideges nyugtalanságát kell kihozni, pályája legjobb szerepeiig ér. Törzs Jenő a cárevics kissé halvány és konvencionális alakjának próbál színt adni. A kisebb szereplők közül Dávid Mihály emelkedik ki nagyon értelmes játékával.
A rendezés Martin Karlheinz berlini rendező műve, csakugyan nagyon komoly munka. A színhelyek berendezése, a csoportok és mozgások beállítása és vezetése mindig hatásos, a darabban nagyon fontos világítási és színeffektusok finom részletmunkával vannak kidolgozva. A nagy bravur azonban a cárgyilkosság jeleneteinek az elrendezése. Itt jön működésbe a forgószinpad, – amíg a berendezések a cselekvény szerint változnak – közben dobot pergető bundás katonák vonulnak végig dobogva a színen s ez a mozgás és zaj félelmes keretet ad a gyilkosság szörnyű jeleneteinek. Itt a rendező valami eleven dolgot adott hozzá a darabhoz s a technika hathatósan támogatja a drámát. A két tömegjelenet, amint az összeesküvők berontanak a lépcsőn át a cár szobájába, szintén nagyon hathatósan van elrendezve. Szinészileg és technikailag egyaránt nagy és sikeres erőfeszítése ez a szinháznak.
Kosztolányi Dezső fordítása mindig találóan adja a szinészek szájába a szavakat.
