Kárpáti Aurél: Hamlet tragikuma | Nyugat 1908-1941

Kárpáti Aurél: Hamlet tragikuma

Ódry Árpádnak, szeretettel

Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.

Ezek a felejthetetlen szavak illő szerénységre intik a kísérletezőt, aki Hamlet tragikuménak rejtélyét igyekszik megközelíteni. Nem fölfedni és megoldani, teljes végső értelmét adni, – csupán önmaga előtt rendezni azt a bonyolult kérdés-komplexumot, amelyet Shakespeare mindenki számára feltett Hamlet történetében. Hiszen amire kétszáz esztendő alatt annyi kiváló elme, köztük Voltaire, Goethe, Hegel, Coleridge, Taine, Paulsen, Ten Brink, Gervinus, Vischer, Strindberg, Bourget és Brandes nem tudott végérvényesen válaszolni, annak talán nincs is lezárható felelete. A kérdőjel szinte szükségszerűen ottmarad minden "megoldás" végén. S mégis – vagy éppen ezért – ki nem érezte a csábító ingert: újra megkísérteni a lehetetlen határait súroló próbát?! A megoldhatatlan rejtély a legizgatóbb.

De más, közvetlenebb oka is van a dán királyfi titkát feszegető vágynak. Művészi alkotásokkal szemben, a kritikai megismerés munkáját önmagunknak kell elvégezni. Hamlethez, ha valóban közelébe kívánunk férkőzni, magunkból kell valami hozzáadni. Nem mintha nem lenne egész, hanem inkább, mert nagyon is az. Minden embert magábafoglaló. Benne tehát, végső soron, önmagunkat akarjuk megtalálni. Jól tudom: minden valamirevaló drámai hőssel így vagyunk. De Hamletnél nem egészen az "általános emberiről" van szó. Valami egyébről, ami szinte ellentéte az általánosnak. Arról a sajátosan egyéniről, amit Hamletben mindenki csak a magáénak, csak előtte kinyílónak, csak számára jelentősnek érez. S éppen ezen keresztül történik meg a föntebb jelzett "hozzáadás". Hamlet fájdalmai, csalódásai, töprengései és feljajdulásai: magának a költőnek leglíraibb önvallomásai. Lírára pedig mindig a líra rezonál legközvetlenebbül. Érthetően szubjektív hát a vágyakozás, amely Hamlet tragikus rejtélyének kutatására készteti a gondolkodó embert. Nyugtalanító az ő titka, mert ösztönösen érezzük, hogy valahol, valamilyen vonatkozásban, személyes közünk van hozzá. Az ő kicsorduló keserűségének egy csöppje: a miénk is. Ilyenformán nem véletlen, hogy Goethe Wertherjén keresztül szemlélte Hamletet, viszont Paulsen a maga korának gyűlölt pesszimizmusát kutatta a komor dán lelki-habitusának sötét redőiben.

Ehhez a szubjektív igazoláshoz pedig objektív argumentumként csatlakozik az a mélyértelmű filozófiai igazság, amelyet Kuno Fischer tömör szavai olyan találóan fejeznek ki: "A totalitás felé haladó emberiség önnön haladását szemléli a gondolat nagy rendszereiben." Az Egésznek ideálja igazolja hát ez esetben is a Részt.

A tragikus hős sohase külső ellenféllel csatázik. Benső harca ugyan kivetítődik, de a vele szembekerülő harcos-figura csak vetület. Tragikumának magvát önmagában hordja: énje kettősségében. Lelke kettéhasadt s a két fél nem bírja egymást kiegészíteni. Ellenkezőleg. Egyik a másikkal kibékíthetetlen konfliktusba keveredik, amelynek végén szükségképpen következik be a katasztrófa. Alapjában véve minden emberi lélekben adva van ez a kettősség. Mindnyájunkban két örök ellenfél lakik: a szociális és az individuális ember. Csakhogy, míg a hétköznapi életben a két fél legtöbbször kiegyezik, a dráma oxigénnel telített levegőjében sohase alkuszik meg egymással. A drámai hős karakterének ez a végzetszerű vonása.

Ezt a kettősséget igazolja az a régi észrevétel is, amely szerint a legigazibb dráma mindig családi tragédia. Mit jelent itt a család? Semmi mást, mint a társadalmat, a szociális közösséget. Persze sűrített formában, mert hiszen a dráma minden tekintetben tömöríti az életet. A drámai hős családba ágyazottsága tehát a szociális embert jelzi, a hagyomány, a tradíció, a múlt megkötöttségeivel egyetemben. Vele szemben áll az individuális ember, a hős lelkének egyéni fele, a lázadó, a forradalmár, az új eszme hordozója, aki saját cselekvő akaratának szuverenitását vallja. Íme, az elkerülhetetlen összeütközés két szembefutó erővonala, amely a drámai történést a katasztrófáig feszíti. A kulminációs ponton az individuális ember megtagadja, legyűri, megöli a szociális embert, hogy egyéni akaratát érvényesíthesse – és győz. Ám győzelme csak látszólagos. Mert abban a pillanatban, amikor győzött, már megpecsételte bukását. A szociális közösségből nem lehet büntetlenül kiszakadni. Aki megteszi, elpusztul. Minderre elég meggyőző példa Hamlet, akiben a fiúi kötelesség és az individuális akarat kél birtokra. Ez a birkózás markáns vonalakkal kirajzolva húzódik végig az egész dráma homlokterén. Hamletnek nem Claudius az ellenfele, hanem – atyján keresztül – saját maga. Ő a legmagányosabb hős. Önmagával harcol, miután rászakadt a gyászos örökség terhe: a vérbosszú végrehajtásának feladata. Goethe felismerése tapintott rá erre először, amikor Hamlet tragikumának lényegét az első felvonás híres zárósoraiban kereste:

Kizökkent az idő; – óh kárhozat!
Hogy én születtem helyretolni azt...

A tragédia csírája, a tragikum magvában valóban itt van. Hamletre olyan feladat teljesítése háramlik, amely erkölcsi lényétől idegen, amelynek egyéniségéből fakadó kényszerűségét nem érzi, amely számára csak ésszel átértett kötelesség, kívülről diktált, nem benső kategorikus imperativus.

Hamlet lelke, a szörnyű titkot leleplező szellemjelenés alatt előttünk hasad kétfelé. A "művelt" Wittenbergában nevelkedett, tiszta nemes gondolkodású, lelkiéletet élő királyfi, a helsingőri bástyán egyszerre szembetalálja magát a "barbár" Dánia vendettát-követelő parancsával. De ez a találkozás, az ifjú és öreg Hamlet találkozása, nem külső, hanem belső konfliktust idéz föl. Hamlet számára ez az önmegismerés legmegrázóbb pillanata: Váratlanul ráeszmél énje kettősségére s ettől kezdve ő már nemcsak "Hamlet, a dán", nemcsak szabad és független ember, hanem egy meggyilkolt apa fia is, akinek a múlt erkölcse szab törvényt, a vérségi kötelék titokzatos hatalma ír elő kötelességet. Eleve érzi, hogy ennek a parancsnak teljesítéséhez nem lesz elég ereje: följajdul és összeroskad, de azért vállalja. Apák és fiúk örök függősége és örök ellentéte szinte villámfénytől megvilágítottan jelentkezik ebben a költői revelációban.

Gervinus azt mondja: Hamlet az újkor embere, aki a természeti korszak hősi erkölcseiből kikívánkozik. Beleszületett a vérbosszú világába, de finom idegzete nem fér meg a középkor izomerejével. Ennek a magyarázatnak, szerintem, általánosabb értelme van. Minden fiú az újkort képviseli apjával szemben, aki viszont a középkor megtestesítője fia szemében. Ebben a beállításban, ha nem is található meg feltétlenül a költő intenciója, több a valószínűség, mint a szóról-szóra vett, pontosan megjelölt históriai korok szembeállításában. Ilymódon Hamletet csakugyan úgy foghatjuk fel, mint egy emelkedettebb erkölcsű, tisztultabb és eszményibb újkor reprezentánsát, aki a durva középkorral folytatott küzdelemben esik el. De percre se feledjük: "újkor" és "középkor" mindig Hamlet lelkének mélyén, kettős egyéniségébe zártan vívja a harcot egymással. Az új ember birkózik benne a régivel, az individuális a szociálissal, mígnem az előbbi diadalmaskodik az utóbbin, ezzel fejére zúdítva a katasztrófát.

Hogy Hamlet viaskodása mennyire a lélek síkjában, kettős énje között zajlik le, szembetűnően illusztrálja a darab monológjainak példátlanul nagy száma. Tizenegy monológot mond Hamlet s egyben sem afféle jelentéktelen "tudnivalókat" közöl, amelyek illúzió-bontó, "bizalmas" kapcsolatokkal kötik össze a színpadot és a nézőteret. Hamlet monológjai másfajtájúak. Bennük Hamlet nem csupán felvett álarcát teszi le, hanem kitárja a lelke mélyén viharzó harcot is. Ezek a monológok a hősnek önmagával folytatott, izgalmas dialógusai: bennük forr, alakul és robban ki az egész dráma. Mintegy tartópillérei a darabnak, amely rájuk épült. Hamlet lelki fejlődése úgy van beléjük vésve, akár egyiptomi templomok oszlopaiba az istenség titkát magyarázó hieroglif. A drámát továbbhajtó erő, a válságból kiérlelődő fordulat, a harcot követő döntő elhatározás mindig monológokon keresztül nyilatkozik meg.

Miért nincs hát monológ a drámai kifejlődés csúcsán, Hamletnek anyjával való jelenetében? A kérdés indokolt, de a monológ itt sem hiányzik. Hamletnek a váratlanul megjelent szellemmel folytatott párbeszéde – monológ. A szellem csupán vízió. A vívódó lélek, a régi és az új ember végső harca most dől el Hamletben: ennek kivetítődése a szellemjelenet.

Ahol ilyen harc kavarog, ott szinte magától esik el a hős passzivitásának unalomig ismételt vádja. Hamlet csupán a rászakadt feladat végrehajtásával késlekedik, de nagyon is aktív minden olyan momentum felidézésében, amely haladékot adhat, amely kitolhatja és igazolhatja nyugtalan lelkiismerete előtt a "nagy tett" elodázását. Igai passzivitásba csak a két utolsó felvonás folyamán süllyed, ami viszont természetes, lelki fejlődése befejeződött, sorsa tehát végérvényesen eldőlt a harmadik felvonás végén, a drámai feszültség robbanópontján. Hamlet idáig maga megy végzete felé, ettől kezdve a végzet megy feléje. (Ezt a megállapítást Hevesi Sándor alkalmazta először a keresztény és pogány tragédia hősére. Szerinte a görög dráma hőse szinte egy helyben állva várja be elháríthatatlanul közelgő végzetét. Vele már minden megtörtént a múltban, ami sorsát kiszabta, eldöntötte. Ezzel szemben a keresztény dráma hőse, mint a szabad akarat kifejezője, maga halad végzete felé.) A pogány és keresztény dráma szerkezete érdekesen egyesül Shakespeare Hamletjében. Első felét még maga a hős intézi, második felét azonban már inkább csak a hős felé vészesen közelítő végzet. Hamlet előttünk követi el a katasztrófát elindító tettet, – nem teljesíti a szellem parancsát, hanem atyját igyekszik megmenteni, – de amint elköveti és megtörténtté teszi, a múlt változtathatatlanságának erejével ruházza fel. E pillanattól Hamlet elveszett ember. Végzete a tehetetlenségi erő nyomatékával gördül eléje, akár a lejtőn megindult szikla. Így érthető, hogy tragikuma, bár jelleméből folyik, végzetszerűen teljesedik be.

Még csak egyet.

Hamletet nyilván nem ok nélkül rajzolta Shakespeare olyan sokrétűnek, mint amilyen. Karakterének ellentéteket kidomborító vonásai arra figyelmeztetnek, hogy azok együttvéve, együttesen motiválják sorsának kifejlését. Hamlet nemcsak töprengő, kételkedő és késlekedő, a dolgok színét-fonákját egyszerre-vizsgáló, hanem hirtelen kitörő indulatú, könnyen extázisba hevülő lélek is. Az új és régi ember ellentéte cselekedeteiben gyakran kevésbé jelentős helyzetek alkalmával is megnyilatkozik. Ha jellemének meg is van fővonala, mellékszálak sűrűn fonódnak köré s tetteinek fókuszában az indító-motívumok egyre változnak, sőt meg is sokszorozódnak. Le kell hát mondanunk arról, hogy Hamlet viselkedésének minden megnyilvánulását egyetlen lelki sajátságban találjuk meg. Hamlet logikája az életé, ellentmondásaival, paradoxonaival együtt. A költészet színaranyán éppen ez a valóság nemesfémjelzése.

Az ellentétek és paradoxvonások azonban nem törik szét figurájának belső egységét, inkább valami kozmikus zártságba foglalják. A végtelen rejtett törvényszerűségei irányítják Hamlet szavát és tetteit. Értelmetlen álarcot visel, mint maga az élet s titka sem fedhető fel jobban, mint az életé, amelynek végén a halál kérdőjele mered.

Messze földről, hosszú távollét után jön haza Hamlet, atyja temetésére. Az új ember egyedül van, társtalan. Csoda-e, ha vissza akar menni Wittenbergába, ahol igazi élete maradt? De anyját, az asszonyi gyarlóság eltévelyedése ellenére is szereti s kérésére letesz szándékáról. Ez a kapcsolata Hamletnek anyjához mindvégig fellelhető s amint látni fogjuk, rendkívül fontos.

Lelkének háborgása viharos erővel tör ki mindjárt az első monológban.

Ám a fájdalom elernyeszti s rögtön a legsötétebb megoldásra, a bajok és szenvedések elől való menekülésre, az öngyilkosságra gondol.

Ekkor jön Horatio. Hamlet a régi, Wittenbergában megismert barátot öleli magához benne. Szíve kiárad, nyelve megoldódik s az őszinte keserűség tömör szavakban, közvetlenül buggyan fel ajkán. Társat talál, ki lelkével rokon, ki megérti fájdalmát, amelyet anyjának "kora násza" fölött érez. Hamlet tőle tudja meg a titkot: atyjának szelleme kísért a bástyán. Megdöbben. Alig akarja elhinni. Valóságos keresztkérdésekkel faggatja: Páncélosan volt? Tetőtől talpig? Akkor nem is láttátok arcát? Közben töpreng, gondolkozik, tervez. Egyszerre kész a döntéssel: Ma éjjel én is őrt állok! Milyen határozott, biztos ez a felkiáltás. A töprengő lelkek ismert paradox sajátsága: olykor váratlan gyorsasággal és biztonsággal határozni, cselekedni – itt mutatkozik meg először.

Éjszaka, a bástyán látjuk viszont Hamletet.

A szellemnek mindjárt első szavai bosszút, megtorlást sürgetnek. Óh, hadd tudom hát s oly gyors szárnyakon, Mint e fohász s szerelmi gondolat, Szálljak bosszúmra, – kiált Hamlet habozás nélkül, az izgalom extázisában. De kimerülten, összetörve roskad le, amint a szellem eltűnik. Ne váljatok tüstént vénné, inak! – jajdul föl kétségbeesve, mintegy halálra bénítottan a megtudott szörnyűség súlyától. Egyéniségének jellemző sajátsága, az érzékenység, békót vet tetterejére.

Milyen más volt még az imént! Elszánt, bátor, bosszút ígérő és megtorlást lihegő. Most mintha már mozdulna eszmélete alján a sejtés afelől, hogy nem lesz ereje végrehajtani az esküvel fogadott parancsot. Mi történt hát vele? Hamlet váratlanul szembekerült régi énjével. Feltámadt benne a szunnyadó szociális ember, az apjában gyökerező fiú, akinek elementáris erővel kitörő bosszúvágya, egy percre elnémította a józan, higgadt, megfontolt gondolkozót, az individuális embert. Hamlet, atyjának szellemével közvetlen kapcsolatba kerülve, pillanatra foglya lesz a régi erkölcs parancsoló kényszerének. Megfogadja a bosszúállást, mintegy szédült varázs hatalma alatt, de amint vége a varázsnak, odavész ereje is.

Horatio, akihez olyan örömmel közelített, nem tudhat meg semmit s így nem lehet igazán segítőtársa a rá váró küzdelemben sem. Hamletre újra rászakad a magányosság. Egyedül áll, magába fojtva kínját és Horatio csupán úgy marad vele, mint tőre: sohase veszi hasznát a döntő percben, – kivéve egy esetet.

Pedig milyen szüksége lenne most segítő, résztvevő szívére. Ereje megtörött, szavaiban a rezignáltság bujkál (Én, szegény fejem, lássátok én megyek könyörögni), egyre növekszik félelmes sejtése, hogy a rábízott feladat meghaladja képességeit, míg végül kétségbeesve kiáltó panaszba jajdul:

Kizökkent az idő: – óh kárhozat!
Hogy én születtem helyretolni azt.

Az új ember itt ismeri fel a végzetes konfliktust, amelybe a régi ember juttatta. Az új kor erkölcse itt feszül először ellenébe – bár ha csak sejtelem alakjában is – a középkori erkölcs vérbosszút-követelő parancsának. S hogy csakugyan valami régiről van szó, bizonyítja a szellem archaizált, régies beszédmódja. Pusztán halott-volta a jelenésnek, ezt a tudatosan éreztetett elavult stílust aligha indokolná. Ez a szellem nem az alvilág, inkább egy elmúlt világ nyelvén beszél.

De még valami figyelemreméltót találunk itt. A szellem valósággal uszítja, "hecceli" Hamletet a bosszúra, s szinte piszkálódva szól hozzá. Mintha csak sejtené, hogy Hamlet lelkében ellenállást, belső kényszert kell legyőznie. Hamlet azonban a szellemjelenés alatt pillanatonként változó, rendkívül nehezen részletezhető lelkiállapot viharos hullámzásában hányódik. A bosszúra izgató szavak ereje felkorbácsolja dühét s rövid idő múlva már olyan készséget mutat a megtorlásra, hogy a jelenés szükségesnek találja a csillapító figyelmeztetést:

De bárhogyan látsz a bosszú művéhez,
Elméd maradjon tiszta és ne törjön
Anyádra lelked...

E percben talán indokolt az intés. De a továbbiak szempontjából, amikor azt látjuk, hogy Hamlet még Claudius-szal szemben is milyen tétovázó és késlekedő, nem fölösleges-e? Nem. Mert világosan kitetszik majd, hogy Hamlet éppen fordítottját cselekszi annak, mit atyja itt követel tőle. Anyádat bízd az égre S mind a tövisre mely keblében él, Az csípje, szúrja, – mondja a szellem. Ezzel szemben Hamlet, túljutva a döntés kritikus pontján, Caludius megbüntetését "bízza az égre". Anyjában viszont nemcsak a lelkiismeret szavát, a mardosó önvádat ébreszti föl, hanem tanáccsal, segítséggel is szolgál neki – a megtisztuláshoz. A tragikus fordulatot tehát, amely Hamlet lelkében a dráma folyamán végbemegy, a szellemnek ezek, a királynéra vonatkozó szavai világítják meg legélesebben. Amit az atya fiától, a régi embertől kíván, annak épp a fonákját cselekszi később Hamlet, az új ember.

Az első felvonás végén így indul meg a végzetes küzdelem, a hős kettészakadt lelkében. A hasadás most történt meg, előttünk, mikor az új Hamlet a régivel szemtől-szembe került, mikor a kétségbeesett ember bevallja, hogy a rárótt feladatot lehetetlennek érzi. Lelke egyik fele esküvel vállalta a megtorlást, a fiúi kötelességet, a másik fele pedig amint föleszmél, rögtön megállapítja, hogy egyénisége a vérbosszú teljesítését képtelenségnek tartja.

Az első és második felvonás közé kéthónapi időtartam ékelődik. Mi történt ezalatt? Semmi jelentős a dráma előbbrevitele tekintetében. A hosszú pauzára mégis szükség volt. Ez a két hónap jelzi, hogy Hamlet töpreng, meddő terveket sző, kétségeskedik, habozik és késlekedik, vagyis eredménytelenül birkózik önmagával. Közben mindinkább beleszeret Oféliába, aki iránt már előbb is érdeklődött. A régebben vele töltött kedves, szelíd órák most egyben pihenőt nyújthatnának neki, nehéz, benső küzdelmei után. Polonius azonban, féltve leánya jóhírét, eltiltá Oféliát a királyfival való találkozástól, s ezzel elveszi az utolsó menedéket is Hamlettől, akinek figyelmét a szerelem némiképpen elvonja az örökké előtte lebegő sötét kérdésről: a bosszú gondolatától. Mikor Ofélia, atyja parancsának engedve, visszaküldi neki leveleit s bezárja előtte ajtaját és szívét, a zaklatottságában elfáradt, halálosan kimerült lélek nem juthat többé hozzá a rövid nyugtot adó azilumhoz. Elveszti egyetlen narkotikumát, Ofélia tehát nemcsak a szerelmest sújtja, hanem a nála menedéket kereső, önmagával viaskodó, szenvedő embert is. Természetes, hogy ez az újabb csapás Hamletet teljesen kiforgatja valójából. Egy nap, mikor már nem bír uralkodni magán, beront Oféliához, akárha megtébolyodott volna.

A magából kikelt Hamlet ezután találkozik Rozenkranz-cal és Guildenstern-nel, akik titkát szeretnék kikémlelni. Hamarosan átlát ravaszkodásaikon s leleplezi őket. Bosszankodik, de egyben meg is döbben: most már mégis tennie kell valamit, hiszen a kopók már itt szimatolnak a sarkában? De mit tegyen? Terve még mindig nincs. Kéthónapi kínos töprengés egy lépéssel sem vitte előbbre, a tett felé. Ebben a felizgatott, nyugtalan lelkiállapotában éri a színészek érkezésének híre. A kínálkozó szórakozás lehetőségén, amely gyötrődéseit pillanatra tán feledteti, kapva-kap. De nyomban felvillan gondolatai alján egy intuitív sejtés is: hátha a véletlen adja majd kezére az addig hiába keresett alkalmat?! Még nem tudja határozottan: mit akar, ám odavetett szavai – No, azt, melyik a királyt játssza, szívesen fogadom, – jelzik, hogy a kialakuló terv első csírája megfogant benne. S mire a színészekkel való találkozás véget ér, már közli is szándékát régi színész-barátjával. A próba-szavalás alatt a terv teljes kifőzésén gondolkodott.

Mit akar elérni ezzel a színpadi próbával? Csakugyan, "bizonyságot" akar szerezni afelől, hogy atyjának gyilkosa-e Claudius? Kételkedik a szellem igazmondásában? A színészekkel való találkozást követő monológban valóban ilyesmit mond:

A látott szellem ördög is lehet...

Ha bűnös a király, – mondja, s ez a ha nyíltan elárulja kétkedését, nem is szólva a látott szellem ördögvoltától. Mégis: bajos ebbe belenyugodni. Már csak azért is, mert hiszen a szóban forgó monológ elején, – de már a terv kifőzése után, – Hamlet még egyáltalán nem kételkedik. Ellenkezőleg, nagyon is hisz a szellem szavainak, a parancs kötelező erejének s így korholja magát:

Óh, mily gazember s pór rab vagyok én!...
Lágyszívű, bárgyú gaz, bujkálok egyre,
Álomszuszékként, nem lendítve semmit;
Még szólni sem merek. –

Ez a Hamlet kételkedik a jelenés igazságában? Ennek a Hamletnek van még szüksége bizonyítékra Claudius ellen, önmaga előtt? Másvalamiről lesz itt szó! Hamlet lelkiismeretfurdalást érez a kéthónapos mulasztás miatt s hogy lelkiismeretét elhallgattassa, meg akarja csalni – önmagát. El akarja hitetni önmagával, hogy neki még bizonyság kell. Vagyis: Hamlet igazolást keres hosszú tétlensége számára. Ezért rendezi olyan mohó buzgalommal a színpadi játékot, nem mintha igazán szükségét érezné a megbizonyosodásnak. A régi ember, az utód: nyugtalankodik, kötelességmulasztást emleget; az új, az egyén: csitítja, megnyugtatja. Hazugsággal akarja megtéveszteni: előbb bizonyságot kell szerezni. A monológban mutatkozó ellentmondás világos jele a Hamlet bensejét felverő harcnak. Úgy tetszik: e pillanatban az új ember került felül. Sikerült elhitetnie a "másikkal", hogy a színjáték tőr lesz a király számára. Mi azonban már sejtjük, hogy a tőrbe itt tulajdonképpen Hamlet esik majd bele, mert ha a próba meghozza a kívánt "bizonyságot": nem lesz több ürügy a tett halogatására. S hogy maga Hamlet is érzi ezt, annak csattanós bizonyítéka a pár perccel később felhangzó Lenni vagy nem lenni monológ.

Hamlet mély töprengésekbe, sötét gondolatokba merülten lép elénk. Meg van riadva az általa előkészített csapda várható következményeitől. Ideig-óráig tartott csak az öncsalás. Őszintén magába pillantva, tisztán, határozottan, biztosan látja, tudja, hogy a király reagálni fog a játékra. Akkor pedig neki haladéktalanul végre kell hajtani a véres megtorlást sürgető parancsot. De azt is éppily bizonyosan érzi most már, amit az első felvonás végén még csak halványan sejtett, hogy a bosszút nem bírja megállni. A szörnyű dilemma hát itt van, ő maga kergette bele saját magát. Mit tegyen? Merre akad egy rés, egy hátsó ajtó – a menekülésre? Hogyan lehetne megszökni a kikerülhetetlenül közelgő, erejét meghaladó, erkölcseivel ellenkező feladat elől? Az önkínzó harcban elcsüggedt, elernyedt, elfáradt s most újra fölmerül lelkében a már egyszer kísértő gondolat: az öngyilkosság eszméje. A végzetes hurok egyre összébb vonódó szorításából minden áron szabadulást keres – a halál felé. Hamlet komolyan meg akarja ölni magát. Töpreng, kínlódik, vergődik, tépelődései szinte észrevétlenül törnek szavakba:

Lenni, vagy nem lenni: ez itt a kérdés.

A kérdés még kérdés. De – jaj:

Talán álmodni: – ez a bökkenő!

S Hamlet rémülten eszmél föl a már-már "megoldást" ígérő kábulatból. Nem lehet, nem szabad! Nem ésszerű a szabadulásnak ez a módja, mert hogy mi álmok jönnek a halálban... ez visszadöbbent. Olyan egyéniség számára, amilyen Hamlet, nem megoldás az öngyilkosság. Elmélkedő, dolgok mélyéig ható, mindent felboncoló hajlandósága már építi is a visszakoztató kételyek láncsorát. S mikor felsorakoztatta önmagát meggyőző érveit, lehangoltan, fájó megbizonyosodással ismeri be:

Ekkép az öntudat
Belőlük mind gyávát csinál
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti...

A tettől ez is visszariad. A monológ-idézet végső sorai már jelzi azt a megrendülést, amely Hamletet kényszerű tehetetlenséggel siklatja a végzetes útra. Nincs menekvés, nincs más választás. Az új ember hiába bujkál a régi elől. Szembe kell vele néznie s le kell számolnia. Nos, jöjjön hát a leszámolás, a "gyávaság" korbácsütéseitől kikényszerített hősi gesztus.

De csöndesen! A szép Ofélia... ez még hátra van. A kikerülhetetlen "nagy tettre" keserű, vak dühvel készülő Hamlet úgy érzi, szét kell szaggatnia, ki kell tépnie szívéből a szerelem drága szálait, amelyek most már csak visszatarthatnák, gátolhatnák. Hogyan is fogadta a szellemjelenés után: Letörlök emlékezetem Lapjáról minden léha jegyzetet?! A végzete felé induló, halálos komolysággal elszánt lélekben vad szélvész vihara tombol, amely elfújja az enyhet adó, derűs mécsvilágot. Különben is: nem fordult-e el tőle még Ofélia is? Atyja tilalmának engedelmeskedve, nem növelte-e még ő is megtetézett fájdalmát? Ereggy kolostorba, én nem szerettelek. – horgad föl Hamletben a sértett büszkeség és maró keserűség, mikor Ofélia visszaadja neki régi leveleit. Irtózatos gúnnyal, – amelynek alján azonban könnyek hullanak, – szól a leányhoz, aki szintén nő, mint a királyné. A nők pedig mind egyformák: Gyarlóság: asszony a neved! Miért lenne Ofélia más, mint a többi? Lám, még a hazugságtól se retten vissza. Azt mondja: atyja otthon van, holott itt leskelődik a függöny mögött. Dühe elkapja Hamletet s kitör: Rá kell csukni (atyádra) az ajtót, hogy ne játssza a bolondot máshol, mint saját házában! Ezek a szavak eléggé sejttetik, hogy Hamlet észrevette a leselkedőket s a következő percben már hozzá is lát, hogy megtévessze őket.

Látnivalóan a motívumok egész komplexusa fonódik össze ebben a nagy jelenetben. De ránknézve az a legfontosabb, hogy láttuk a szerelemmel való leszámolást. Most már nincs semmi akadálya a bosszút előkészítő színjáték megindításának.

Pár óra múltán Hamlet csakugyan hozzálát a játék rendezéséhez. S mint a szellemjelenés előtti pillanatokban, megint magára erőszakolt közönnyel fékezi izgalmát. Hűvösen nyugodt, előadást tart a színészeknek a színjátszásról. Igaz, ez a "betét" egyúttal a költő szívügye, egyéni lírája. De azért lélektanilag is teljesen indokolt. Amint azonban egyedül maradt Horatioval, annál eruptívebben lávázik elő izgalma. A döntő perc küszöbén, akár a szellemjelenésnél, valóságos transzban van. Nem is csoda. Ha a játéknak eredménye lesz: neki rögtön cselekednie kell. Már pedig szinte bizonyosan tudja, hogy az eredmény nem marad el s ugyanily bizonyossággal érzi ereje elégtelenségét is. Ez a két bizonyosság egymásba-kapcsoltan, egyszerre ijeszti és nyugtalanítja. Meginog, csaknem összeroskad. Nem bírja egyedül viselni a rászakadt terhet s amit eddig sohase tett: Horatio segítségéhez folyamodik. Megkéri, hogy a "próba" alatt figyelje a királyt. Mit akar ezzel? Nem bízik a maga megfigyelőképességében s kontrolt keres? Nyilvánvaló. Más értelme nem lehet a megbízatásnak. Csakhogy, a kontroll beállítása épp fordított okon történik, mint ahogy a legtöbb magyarázó hiszi. Hamlet itt abban reménykedik: hátha Horatio nem vesz észre semmit. Bizonyságot kíván, de negatív bizonyságot. Hiszen, ha Horatio azt mondja majd, hogy a király arca meg se rándult a játék alatt, akkor – még ha ő maga mást látott volna is – nincs abszolút bizonyíték s a bosszút megint el lehet halasztani. Tehát Hamletben ez a kellemetlentől rettegő, tudatalatti kívánság bujkál: Hátha csoda történik és én megszabadulok a feladat teljesítésétől, legalább egy időre! Lelkiállapota hasonlít a fuldoklóéhoz. Reménykedve kap a legvékonyabb szalmaszál után is. Ezért olvad fel a kérés előtt olyan könnyes, megindult melegséggel, Horatioval szemben.

Most jön a király. Hamlet izgalma fokozódik. S hogy el ne árulja magát, komédiázni kezd, mint a szellemjelenet végén, amikor a "vén vakondot" emlegette. Még Oféliát is megtéveszti "jókedve". Izgalma a játék alatt nőttön nő. Lucianus fölléptekor már alig bírja türtőztetni magát. Lihegő, szaggatott mondatokkal, szinte kiabálva magyarázza a némajátékban lefolyó gyilkosságot, mire a király föláll: rosszul lesz. Hamlet fölordít: Mit! megijedt, vaktűztől – s hagyja, bénán, tehetetlenül, hogy a király bántatlanul távozzék. Egyszerűen elveszti a fejét attól a megbizonyosodástól, hogy neki most, azonnal végre kell hajtania az esküvel fogadott vérbosszút. A pillanat tragikus varázsa megfosztja józansága utolsó cseppjétől: sem ítélni, sem cselekedni nem tud. Észre sem veszi, hogy a király megszökött az "egérfogóból", annyira összezilálja a "csoda" elmaradása.

Többé nincs kétség. Az önáltatásnak vége, Claudiust meg kell ölni. Neki, aki eddig folyton bujkált önmaga elől, most szembe kell néznie önmagával. Végül Horatiot kérdi: látta-e a király felindultságát? Az igenlő válaszra hevesen kitör: Ha, ha! – Te, valami zenét! Fuvolákat ide, hé!

Ez az utolsó felkiáltás már maga a kétségbeesés paroxizmusa. Hamlet zenével akarja túlkiáltani, elhallgattatni az őrjítő parancs kötelező szavát. Tévedés tehát azt hinni, hogy ő most örül. Ellenkezőleg: rémülten döbben rá tehetetlenségére. Látja, hogy a királyt menekülni hagyta s a kötelező alkalmat elmulasztotta. Pár perc időt akar nyerni, hogy összeszedhesse magát. Arany János balladájában, A walesi bárdokban van ehhez hasonló jelenet, mikor Edward király, lelkiismerete gyötrő szavát síppal, dobbal, harsonákkal próbálja elnémítani, – hasztalan. Hamletnek ez a zavart lelkiállapota, a dühös ingerültségen keresztül – amely önmaga ellen is fordul – némiképp kitisztul a visszatérő Rosenkranz-cal és Guildenstern-nel folytatott beszélgetés alatt. Itt újra komédiázik, hogy ezalatt rendbeszedje gondolatait. Ám az udvaroncok kémkedése egyben fel is bőszíti s a fuvolajelenetben dühe tetőfokára hág. Most – úgy tetszik – csupa célbatörő aktivitás az egész ember. Mire is várhatna még? A bosszút, akárhogy, de meg kell állnia! Ekkor jelenti Polonius, hogy a királyné beszélni kíván vele "tüstint". Hamlet, akinek e pillanatban nem lehetne más dolga, mint hogy Caludius után rohanjon, mohón ragadja meg a feléje hajított mentődeszkát: Igen, megyek anyámhoz! Ez a kis időnyereség teljesen visszaadja biztonságérzetét. Most már mindenre késznek, halálosan elszántnak mutatkozik.

Mi lenne, ha a bosszúra való elszánásnak ezen a fokán találkoznék Hamlet a királlyal? Szavaiban már ott feketedik a halál, ott piroslik a vér, ott villámlik a lendülő kard fénye... és Hamlet mégis anyjához siet. Hiába: a szavakban csak ígéret mennydörög.

Shakespeare zsenije most dobja elénk a legmerészebb, legszebb és leghatalmasabb fordulatot. Az anyjához induló Hamlet útját megakasztja a védtelen, imádkozó, arcraborult királlyal. Az iménti mennydörgésből itt menthetetlenül le kell csapnia a villámnak. Maga Hamlet is érzi ezt. Most megtehetném! – s már tőre után kap. (Ez a feltételes mód, amely az eredetiben is megvan, ebben a helyzetben felér egy jellemrajzzal.) Mi, nézők, be vagyunk avatva a nagy titokba, amelyre Hamlet még nem jött rá. Mi már régen bizonyosan tudjuk, hogy Hamlet "nem teheti meg", csak ő maga birkózik még mindig a tragikus "hátha" erejével. Most mégis megrettenünk: Mi lesz?

Hamlet visszahőköl: Top! imádkozik! Ha most teszem meg, akkor mennybe mén! S ettől kezdve a "bosszúállónak" nyert ügye van. A töprengő, mindenre gondoló, titokban még mindig menekülést kereső Hamlet egyszerre felsorakoztatja érveit, amelyek mind a tett ellen szólnak. Végül dönt:

Be kard! Tanulj te szörnyűbb markolást!

Az új ember megint meglelte a kibúvót, amelyen át elmenekülhet a régi elől. S milyen természetes módon, mennyire egyéniségéből, jelleméből fakadóan. Miután pedig biztonságban érzi magát, a legkegyetlenebb fenyegetéstől se retten vissza:

Majd részegen ha alszik, vagy dühöng...
Akkor bököm le, hogy két sarka égre
Kapáljon s lelke légyen kárhozott...

Némely magyarázó megbotránkozik ezen a hidegen számító, visszataszító vérszomjon. S méltán. Ha a fenyegetést komolyan vesszük, ha elhisszük, hogy Hamlet mindezt meg is akarja tenni, – akkor jelleme valóban törést mutat ezen a ponton. És visszatetszővé válik. De erről szó sincs. Hamlet itt csupán önmagát akarja kárpótolni – kegyetlen szavakkal – az elhalasztott tettért. Fenyegetőzése csak önmagának megnyugtatása, az ágaskodó lelkiismeret legyűrése. Azt hiszi: fenyegetőzik, pedig mentséget keresve, inkább igazolja magát.

Hol van már ez a Hamlet attól, aki pár perccel előbb még a hő vért megitta volna? Vagy talán nem is olyan valódi átalakulás történt itt, mint első pillanatra látszik?! Amott Hamlet csak szavakban tombolta ki magát, kemény és elszánt volt beszéde. S most? Folytatta, amit előbb abbahagyott. Megint csupán szavai öltek, igazolva fájdalmas önvallomását: az elszántság természetes színét A gondolat halványra betegíti. Hamlet tehát csak hetvenkedő szájhős, aki maga sem hisz nagy kijelentéseiben? Korántsem. Hiszi ő mindig, amit mond, de amiért mondja: az legtöbbször tudata alatt bujkáló indíték marad. Ha nem félnék a paradoxon torzítástól, szinte azt mondhatnám: szavainak lényege a tett, tetteinek lényege a szó.

Hamlet belép anyja hálótermébe.

A királyné megijed. Azt hiszi: Hamlet meg akarja ölni. Segítségért kiált. A függöny mögé bújt Polonius megszólal: Hej, segítség! Hamlet kardot ránt s átszúr a függönyön: Hahó! Patkány? Meghalt! A királyné sikolt: Jaj! Mit tevél? Hamlet megdöbben:

Hát tudom én, mit. A király?

Egy pillanatra elkáprázik: mégis elvégezte volna a bosszú munkáját? Még hozzá úgy, hogy nem is tudott róla?! De csakhamar lehangoltan veszi észre tévedését: Szegény, izgága vén bolond, nyugodj. S csalódására célozva teszi hozzá: Különbnek véltelek...

Miért jött ide Hamlet? Anyját szereti s ha neheztel is rá, inkább sajnálja, mintsem kárhoztatja. Első hívó szavának enged. Érzi, hogy anyjának, a színjáték izgalma után, segítségére kell sietnie. De – amint láttuk – még nagyobb szüksége volt neki magának erre a sietségre, amellyel kitérhetett a bosszúállás parancsoló kényszere elől. Úgy véli, anyja előtt most már föl kell tárnia a véres titkot: atyja meggyilkolását, amit a királyné legfeljebb gyaníthat, de bizonyosan nem tud. Ha már a szellemnek tett ígéret főrészét nem váltotta be Hamlet, legalább ezt a mellékest intézi el: fölkelti anyjában a lelkiismeretfurdalást. Tükröt tart eléje s törni kezdi szívét. Szavai ezért rettentő kemények, fájók és durvák, főképp a jelenet első felében, ahol a régi ember felülkerekedése érezhető Hamleten. Rámutat anyja vétkére: mily rövid idő alatt elfelejtette nemes férjét. Gyilkos párhuzamot von az öreg Hamlet és Claudius között, azután megszégyenítő szavakkal ostorozza anyja szerelmét. Szüksége van az erős csapásokra, mert a királyné szíve csak nehezen puhul. Hamlet egyre keményebb lesz. Anyja felszisszen s könyörögni kezd: ne fordítsa szemét lelke mélyébe, Hol több olyan folt árnyéka létszik, amely Soha ki nem mén. De Hamlet hajthatatlan, hiába kéri őt a királyné: Ne többet, édes Hamlet! Vádbeszéde csak most lendül igazán felfelé, mikor Claudiust keríti sorra.

Egyszerre elakad. Felizgult lelke szemei elé rajzolja a szellem körvonalait s váratlanul leroskad: Mit kívánsz kegyes alak? A királyné, aki semmit sem lát, nem érti az átmenetet s felkiált: Haj, őrült csakugyan!

Hogy a szellemjelenés itt vízió s hogy Hamletnek vele való párbeszéde monológ, már említettem. Döntő érv mindenesetre, hogy most csak Hamlet látja a jelenést. Ám van rá más bizonyság is. Miért jönne a szellem épp abban a pillanatban, mikor Hamlet legádázabbul dühöng – Claudius ellen? Bíztatni fiát, most? Ha viszont óvni kívánja Hamletet az anyja ellen törő támadástól, miért nem jelentkezett abban a válságos percben, amikor a királyné segítség után kiáltott s amikor Hamlet valóban közel volt hozzá, hogy elragadtassa magát anyjával szemben? Mindenképp indokolatlan, fölösleges és zavaró lenne ezen a ponton a szellem valóságos megjelenése. S hogy nem is más, mint Hamlet végsőkig felindult lelkének látomása, bizonyítja Hamlet rögtöni mentegetőzése:

Dorgálni jössz-e késkedő fiad,
Ki múlni hagy időt és szenvedélyt
S nem hajtja végre rettentő parancsod?!

Ez az elnyomott lelkiismeret világos szava. Nem lehet másképpen: a szellem itt vízió, kivetítése a Hamletben lakó régi embernek, akivel szembekerülve, az új ember mindjárt lelkiismeretfurdalást érez és mentegetőzik. Hamlet tehát az "együttes" során, mint új ember vitatkozik a szellemmel, lelkének régi felével. A különös monológban így személyesítődik meg a másik birkózó, akivel Hamlet viaskodik. Az egyik igent mond, a másik nemet s ekként az egész jelenet Hamlet lelki párviadalának kirajzolódó vetülete lesz.

Fölmerül persze a kérdés: mi oka volt a költőnek arra, hogy éppen a dráma csúcspontján leplezze s dialógus alakjába öltöztesse a monológot? A válasz egyszerű: kényszerűség vitte rá, az adott helyzetből folyó szükség. Más mód nem állott rendelkezésére, hogy feltárja a Hamlet lelkében most lezajló harcot, a régi és új erkölcs végső összecsapását. A királyné jelenlétében Hamlet nem mondhat monológot, csak ebben a formában, amely zökkenő nélkül szakítja meg az anya és fiú feszült, izgalmas párbeszédét.

Csak azért Jövék, hogy edzzem tompult szándékod, – szól a jelenés, – De nézd, anyádon mily rémület ül, Óh, lépj közéje s vívó lelke közzé. A régi ember a bosszút sürgeti. De mit akar a királynéra vonatkozó szavakkal? Semmi többet, mint hogy Hamlet szóljon anyjához, aki azt hiszi: fia teljesen megőrült s ezért iszonyodik tőle. Reszketve kérdi: Mit nézsz oly merőn? Mire Hamlet így válaszol:

Őt, őt! Ni, mily halványan rám-mered!
Alakja, sorsa, együtt, a kövekbe
Érzést papolna.

Pillanatra megrendül s úgy érzi: mégis csak mulasztást követ el, ha nem teljesíti atyja parancsát. De miképp teljesítse a lehetetlent? Hirtelen a jelenéshez fordul:

Óh, ne nézz reám,
Ne hogy siralmas arcod eltereljen
Ádáz művemtől; és hogy színtelenné
Ne váljon tettem: könnyé, vér helyett.

Nem ellentmondás-e ez? Nem azt jelenti-e, hogy Hamletet éppen atyja siralmas arcának emléke teszi képtelenné a tettre? Mintha azt mondaná: eredj, ne lássalak, te bénítasz meg engem! Hazudik Hamlet? Vagy meg akarja téveszteni megint a régi embert, aki elől annyiszor kitért? Nem, Hamlet nem hazudik. Nem csal, sőt nem is keveredik ellentmondásba. Az ő érzékenységét, amint az első szellemjelenés bizonyítja, – valóban elernyeszti, megbénítja az atyja véres végzetén érzett fájdalom. Feljajdulása tehát itt őszinte. Lelkének két fele utolszor csatázik ebben a jelenetben s mikor a jelenés az ajtón kifelé suhan, vele együtt örökre eltűnik a régi ember Hamletből.

Ettől kezdve egyre határozottabban ismeri fel igazi feladatát. Egyénisége erkölcsi parancsát igyekszik teljesíteni, amely azt a kötelességet rója rá, hogy anyját kimentse a fertőből. A lelkiismeret szavát már felébresztette a királynéban. A tövis már csíp és szúr. De Hamlet nem éri be ennyivel. Ő azt akarja, hogy anyja szenvedéséből megtisztulás szülessen. S ebbeli szándéka határozottan kiolvasható a jelenet hátralevő részéből. A vízió eltűnése után, Hamlet gyengédebb húrokat penget. Elsősorban eloszlatja anyja illúzióját:

Anyám, az Isten szent szerelméért!
Ne áltasd lelked a csalóka írral,
Hogy őrültségem – nem bűnöd – beszél.
Csak béhegeszti hámmal a fekélyt
Míg láthatatlan terjed a fene
S mindent aláás.

Miért lenne olyan fontos Hamlet számára ez a meggyőződés, ha anyján segíteni nem kívánna?! Hiszen tanáccsal is szolgál neki, megmutatva előtte a tisztulás útját:

Gyónj meg Istenednek;
Bánd meg a multat; a jövőt kerüld
S többé ne trágyázd a gyomot, hogy annál
Bujábban nőjjön.

Hamlet tehát nyilvánvalóan jót akar tenni anyjával; megmenteni, felemelni, megigazulását elősegíteni. A királyné elgyötörten zokog: Kettéhasítád szívemet, fiam! Hamlet hévvel kap a szón:

Óh, hát hajítsd el a rosszabb felét
S kezdj a maradttal tisztább életet.

Aztán hosszan, részletezve adja elő "gyakorlati" módját a megtisztulásnak. Végül egészen ellágyulva búcsúzik:

Még egyszer jó éjszakát!
S ha áldva lenni óhajtasz, anyám,
Úgy, kérlek, áldj meg.

A szavai javító hatásában bízó fiú most már egészen közelébe kerül anyjának. Minden részvéte, megilletődése és sajnálkozó gyengédsége az övé. A felismert és teljesített erkölcsi parancs, az új ember moráljának kiteljesedése, nyugalommal tölti el sokáig háborgó lelkét. Gondolata tehát most már természetszerűen fordulhat más irányba, a halott Polonius felé: Ezt a jó urat Sajnálom, de ha így tetszett az égnek... Eltakarítom és... Haláláért felelni én fogok.

Sokan sokféleképp magyarázzák és mentegetik Hamlet hebehurgya véres munkáját, holott a királyné eme szavai pontosan jellemzik. Hamlet, amilyen tépelődő és töprengő, olykor éppoly heves, meggondolatlan, hirtelen támadt indulatában fellobbanó. A szellemjelenés során, amikor Horatioék erővel visszatartják, kardot akar rántani barátaira. Ugyanez a vakon kitörő indulat ragadta a függöny mögött hallgatózó főkamarás ledöfésére is. Nem tudta: ki a leselkedő, csupán az a felvillanó gondolat vezette kardját, hogy kihallgatták, elárulják s veszélybe akarják dönteni. Az életét biztosítja hát ezzel a szúrással, amelyet nemcsak indokol, hanem ment is az önvédelem. Az életét később, Guildenstern-nel és Rosenkranz-cal szemben is védi, még gyilkosság árán is, ami félreérthetetlenül elárulja, hogy nem a vérontás, csupán a vérbosszú gondolata idegen lelkétől.

A rövid intermezzo után Hamlet újra anyjához fordul. A lesújtott királyné tétován kérdi: Mit tegyek? – mire ő negatívummal felel: Ezt semmi áron ne, amire kérlek... És most, mintha még mindig kételkednék anyja megjavulásának tartósságában, metsző éllel tárja elébe azt a lehetőséget, hogy el is árulhatja őt a királynak. Sőt, egészen bizonyosan el is árulja, ki is szolgálja majd Claudius bosszújának, ha nem fogadja meg tartóztatást követelő intését. Mi ez? Hamlet fél és biztosítani akarja magát anyja árulása ellen? Alig valószínű. Hamlet inkább erkölcsi presszióval kívánja elejét venni anyja esetleges gyengeségének. Mindenképp hatni akar rá, hogy tanácsát megfogadja és megtartsa. S mikor efelől megbizonyosodott, nyugodtan mondja: Most Angliába kell mennem.

Hamlet tragikuma ezzel elérkezett a kulminációs ponthoz: az egyén győzött az utód fölött. Lelkében az individuális ember megölte a szociális embert s e tettével megpecsételte sorsát. Már nem fogja megállni a "vérbosszút" – a dráma további folyamán nem is említi többé – ellenben anyját megtisztuláshoz segítette, engedelmeskedve az emelkedettebb, keresztényibb, új erkölcs parancsának. Hamlet lelki fejlődése itt zenitre ért, befejeződött. Ettől kezdve egy helyben marad s passzivitása bénultan várja be a feléje gördülő végzetet.

A költő is érezte ezt: azért küldi el hősét szemünk elől. Állandó jelenléte a színen már nem fontos, nem szükséges. Hamlet nyugodtan elmehet Angliába, – érdeklődésünk kimerült irányában, hiszen ő már az égre bízta bosszúját. Ám azért önmagát védő óvatossága nem alszik. Sejti, érzi, sőt majdnem bizonyosra veszi, hogy nagybátyja a színjáték leleplezése után, cselt készít ellene: az utazásnak aligha lesz ártatlan vége. Életét védi, ha a vérbosszúról le is mondott. Esze túljár majd "tanulótársain", kikben úgy bízik, mint viperákban. Miután Polónius elrejtett holttestét kiadja, búcsúzik anyjától s a királytól. Claudius így szól hozzá: A bizony, ha tudnád céljaim. Hamlet titokzatosan válaszol: Látok egy cherubot, aki látja őket! Mintha azt mondaná: bízom a gondviselésben, a védelmezőben és a megtorlóban. Ezért is engedelmeskedik oly könnyen az útra-küldő parancsnak. A gondviselés nyílt hangoztatásával is találkozunk nemsokára Hamletnél, az angliai út után. De most anyjához fordul: Isten veled, édesanyám! Csak tőle köszön el. Hát szerető atyád, Hamlet? – kérdi Claudius, mire ő újra hangsúlyozza: Anyám, mondom. Apa és anya: férj és nő; férj és nő: egy test; és így: anyám! A fiú, aki szereti anyját s akit éppen ez a szeretet késztetett arra, hogy bosszúállás helyett, inkább anyja megmentésén fáradozzék, milyen gyengéd, belsőséges itt.

Erre következik a Fortinbras-jelenet, amelyben Hamlet a Hogy vádol engem minden alkalom kezdetű monológját mondja. Ez a monológ – úgy tetszik – szöges ellentétben áll eddigi gondolatmenetünkkel, mert hiszen Fortinbras seregének láttán, Hamlet megint vádolni kezdi magát tétlenségéért és szavait így végzi: Óh, vért kívánj Hát gondolat! vagy értéked silány.

Miképp tüntethető el ez a súlyos ellentmondás? Több kiváló Hamlet-magyarázó arra támaszkodva, hogy a monológ csupán az 1604-es második kvartó-kiadásban van meg, az egész passzust egyszerűen elejti s azt állítja, hogy a fólió-kiadásba ezért nem került bele, mert a darab átdolgozásánál maga Shakespeare törölte, mint zavartkeltő, vagy fölösleges részletet. Ennek a véleménynek elfogadása tehát minden baj nélkül átsegít a zökkenőn. De a szóbanforgó monológ, ha mélyére nézünk, nem is olyan veszedelmes akadály, amilyennek első pillanatra tetszik. A töprengő, kétkedő Hamlet, mikor meglátja a tengernyi hadat, amely életét egy üres tojásért teszi kockára, megdöbben s elgondolkodik: Íme, az embereknek nem is kell ok arra, hogy cselekedjenek. Semmiért is készek halálba menni. Ez úgylátszik az élet általános rendje. A Hecubát sirató színész könnyezett, meghatódott, álomindulatban, egy eszmeképen, de itt még ilyesmiről sincs szó. Ám ez az elmélkedés most, a "döntés" után, már egyáltalán nem gyakorlati jelentőségű. Inkább akadémikus, filozofikus jellegű. Hamlet önvádjában még egyszer visszaüt a múlt. Pillanatnyi visszhang az egész, amelyre csend következik.

S most már röviden végezhetünk. A hajóról megszökött Hamlet felfedezte Claudius tervét s tanulótársait áldozta föl önmaga helyett. Gyorsan, erélyesen, a hirtelen szenvedély kitörésével cselekedett megint. A király riadtan veszi Hamlet híradását s a felbőszült Laertest használja fel a visszatérő királyfi elvesztésére. Laertes, akinek atyját Hamlet ölte meg, szinte típusa a középkori embernek s eleven erővel érzi a vérbosszú kötelező parancsát. Habozás nélkül belemegy Claudius gyilkos tervébe. S hogy Hamlet később épp tőle kapja a halálos döfést, ez mintegy szimbolikus kifejezése annak; miképp áll bosszút a megsértett régi erkölcs az új erkölcsön. Hamlet tragikuma így teljesedik be végzetszerűen.

De vessünk még egy pillantást a visszatérőre. Hamlet a temetőt járja Horatioval. Ez a jelenet borongó hangulatával aláfestése, előkészítése a közelgő katasztrófának. A tragikus kifejlést azonban kevéssé viszi előbbre. Mindössze tiszta képét adja Hamlet ernyedt lelkiállapotának, teljes passzivitásának. A halál nagy és örök titkai közt botorkál s talál keserű, melankolikus megnyugvást Hamlet filozofáló hajlandósága, amelyet most már a valóság alig érdekel. Gyermekkori emlékek rajzanak fel képzeletében, fejedelmi Cesar elmúlásáról elmélkedik, de egy szót sem ejt atyjáról, bosszújáról vagy Claudiusról. Minek is? Ő már leszámolt mindennel. Betöltötte hivatását, nincs több dolga. Így éri a heves megrázkódtatás: Ofélia temetése. A leány, kit szeretett, meghalt. A mélyről jövő fájdalom szívébe mar, hiszen ő szerette Oféliát. Szerette és mégis szakított vele. Lerázta magáról, sőt bajba döntötte, őrületbe, halálba kergette, Polonius megölésével. Mily szörnyű most, ez az el nem némítható vád. Az új Hamlet a régire gondol, aki bosszút sürgető parancsot követve, mind e gyászt szerezte. Hol van már a régi ember, a bajkeverő? Csak emléke kísért itt, egy virágos koporsó árnyékában. Csak elhibázott, végzetes tetteinek következménye maradt meg – kínnak és vádnak – az új Hamlet számára. Mi ehhez a fájdalomhoz, ehhez a néma pokolégéséhez Laertes fellengő panasza? Hamlet méltán bőszül fel a kikiáltott nagy szavakra.

S most ő kezdi halmozni Ossát Pelionra, a keserűség mámorától elragadtatva, míg végre kimerülten lihegi: Na ládd, Ha szájaskodni tudsz; én is tudok! Aztán lehangoltan, a királyra ügyet sem vetve, távozik.

Ezután mondja csak el Horationak az angliai út históriáját: miképp kaparintotta meg a király halált-pecsétlő levelét, miképp írt újat helyette s miképp szabadult meg társaitól. Egy meggondolatlan Tett néha jól segít, midőn derék tervünk hanyatlik, – mondja a rendkívül jellemző szavakat, – ez tanítson arra, Van egy istenség, aki céljaink Formálja végre, bár mikép nagyoltuk. Később, amikor az új levél lepecsételéséről érdeklődik Horatio, így szól: Hát ebben is segélt az ég! A sorsban, végzetben, Gondviselésben hívő Hamlet, aki bosszúját az égre bízza, nem áll-e most már tisztán előttünk? Igaz, pár perc múlva, Claudiusra gondolva, eltűnődik:

... kihányta horgát életemre
S minő fogással! – nem lélekbe jár,
Hogy megfizessek e karral neki?
S nem kárhozat, hogy az emberiség
E rákfenéje pusztítson tovább?

Rendre szedve ás összeadva Claudius gaztetteinek sorát, önkéntelenül felháborodik. De nem tör ki, csak elgondolkodik, némi aggódással: vajon helyesen cselekedtem-e? Nem kellene-e mégis megölni ezt a fenevadat, aki lám, már az én életem ellen is próbál törni? Hát még ha megtudja: mi történt Angliában két kedvencével? No – majd meglátjuk! Az idő meghoz mindent: S az ember élte annyi, mint ez: "egy!"

Hogy az új Hamlet lényével nem ellentétes ez a gondolatfelvillanás, amelyben a "vérbosszú" követelményének már nyoma sincs, mutatja az is, hogy folytatás nélkül marad. Az egész: Hamlet örök-tépelődő, kétségeskedő lelkének halk megrezzenése. Következményei nincsenek.

Közvetlen a vívás előtt Hamletet balsejtelem fogja el. Horatio félti s el akarja vele halasztatni a versenyt, de Hamlet könnyedén elüti a dolgot. Szinte fatalizmus szólal meg szavaiban? Tapot se; dacolunk e baljóslattal: hisz egy veréb se eshetik le a gondviselés akarata nélkül. Ha most történik: nem azután; ha nem azután: úgy most történik. Ám legyen! Laertest megköveti, aztán összeméri vele tőrét. Fölényben van, mire a király a mérgezett serleget kínálja neki. De Hamlet elhárítja s a mérget a gyanútlan királyné issza ki. Ekkor talál Laertes. Most tőrt váltanak s Hamlet is halálos sebet ejt ellenfelén. A királynén közben fog a méregital. Összeroskad. Laertes haldokolva felfedi a mérgezett tőr titkát: Hamlet odavagy: Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj... A király az ok, Mindenben a király. Hamlet fölordít: No, méreg hass tehát! – és ledöfi a királyt. Aztán a megmaradt méregitalt önti Claudius szájába:

Ne hát, te gyilkos, vérparázna dán!
Ne, idd ki ezt is: – benne gyöngyszemed?...
Kövesd anyámat.

Hamlet hirtelen fellángoló indulata elvégezte azt, amit a szellem parancsa, hosszas tervezgetések után sem bírt kikényszeríteni belőle. De vajon a vérbosszút teljesítette-e? Egy szóval sem hangsúlyozza. Szívében ott a halálos seb, amelyet Claudius csele hasított. Előbb ezt kellett megkapnia, hogy megölje a királyt, a "gyilkost", aki elveszejtette őt. Hamlet tehát nem atyjáért állott itt bosszút. Sőt. Tragikailag nem is az a fontos, bosszút áll-e vagy sem, hanem az, hogy ő maga elbukik. Mondhatnám: Claudius megölésével csak a költői igazságszolgáltatás drámát-kikerekítő követelményének tett eleget.

És most azzal végzem, amivel minden kísérletező: ez a hiányos, tökéletlen próbálkozás semmit sem fejtett meg a rejtély lényegéből. Hamlet titka mindörökre titok marad. Tragikumának szálait bogozhatjuk, bonthatjuk, a rejtelmes ábra, amelybe a lángész minden időkre szóló varázsát szőtte bele, feloldhatatlan.

Ki hát ő?

Ha úgy tetszik: szimbólum, pozitív jelentésre át nem fordítható jelkép. Melankolikus kifejezője mindama "dolgoknak", amelyekről "bölcselmünk" legföljebb "álmodni képes".

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem