5.
5.
Mikor Rogan Nimfát feleségül vette, az húszéves volt. Fiatalsága ragyogott és meg volt érve arra, hogy asszonnyá legyen. Szerették egymást. Ez a szeretés valami különös dolog volt köztük, mint általában azon lények közt, akik annyira eltávolodtak a Természettől, magas kővárosokban, gépek, üzemek, technikaiságok közt éltek. Nem volt-e már a lakásuk is technikaiság? Elkezdve a vízvezetéken, folytatva a gáz- és villanyvilágításon; tetőpontra emelkedve a rádióban, a vezeték nélküli telefon, mellyel bármely házból könnyedén lehetett a legnagyobb távolságokon, a tengereken át is beszélni; és kicsúcsosodva a távolbalátásban. Egy kézmozdulat a szerkezeten elég volt arra, hogy bárki lakásában karosszékében ülve láthassa Párizs, London vagy New York színházi előadásait. Az a valami, amit Természetnek neveznek, arra volt jó, hogy emlékeztesse a technikai győzelemnek emberét a nyomorú halálra, mely mindennek véget vet. Azonkívül egy nagy szanatórium volt ez a Természet, ahol a kedély, a test gyógyulást találhat.
Szinte csodálatos volt, hogy az elistenült technikai civilizáció felső és legfelső klasszisának élő lényei megtartották azokat az ősi állatias testi tevékenységeket, melyeket a férgektől fölfelé minden állat mível, amikben olyan jól érzik magukat a parasztok, munkások, középosztálybeli emberek. Sőt nemcsak a szeretkezés állati valóságáról nem lehetett lemondani, de a sokkal csúnyább emésztésről sem! Akármi is történt a gépekkel, a termeléssel, akármilyen felfoghatatlan arányokat öltött is minden technikaiság, sem a bélcsatornáktól, sem az ivarszervektől nem lehetett megszabadulni. Szerelem dolgában azért mégis nagy változások álltak be ezeknél a termelési lényeknél.
Férfi és nő nem úgy szerette már meg náluk egymást, mint a természet-lényeknél. Nem a formák kölcsönösen kiváltott vonzódása, nem a vérkeringés egymásnak megfelelő deleje, nem a húsnak az illata, a szellemnek egymáson való kölcsönös fölcikázása hajtotta a hímet és a nőstényt egymáshoz. Ez nem volt elég és nem lehetett döntő. Aszalt mezőktől tüzes városokban, egeket verő kőfalak között, gépek, vezetékek, áramok, szikrák és a gyártás ezerféle géptermékével telezsúfolt kirakatok között éltek, ahol minden csinált és gyártott volt. Beleágyazva, beleveszve a termelésbe, a termelés már kész és a termelés még folyamatban levő dolgai közt hullámzott tova létezésük. Gondolkozásuk, érzésük nem a sejtek, a fehérnyék, a vér ősi hullámzása volt, mely a földeríthetetlen származásból hozta millió éveken keresztül természetét; volt egy másik világ, melynek keresztező beavatkozása mássá váltotta az ősi hullámot. Gépeik éjjel-nappal szertelenségekbe zúgtak el, termelésük magába szívott minden emberi jelenséget, meghullámoztatta magában és mint egy második isten, újra kiköpte azt és akkor az az emberi jelenség már valami más volt. A kutyák még mindig orrukban, ugyanazokban a finom mirigyekben hordták a csodálatos szimat forrását. Sehol sem volt még a világon olyan kutya, melynek orrában valami technikaiság tudott volna előidézni műszimatot. Csak ezek a termelési lények kaptak az üzemiségben folyton gyártva döngő hektovattok és gőzfeszültségek jóvoltából – műösztönöket.
Nem volt elég szépnek és egészségesnek, értelmesnek és tanultnak lenni! El kellett viszonylani valamihez, ami kívül volt az emberen. Nem a hajnak a feketeségén, vagy szőkeségén, nem a szemek sötétségén, vagy világosságán, az arcszín tejszínű rózsásságán, vagy zománcos barnaságán, nem az életlüktetés hevén, vagy zenés bágyadtságán múlt a dolog. Számtalan üzemben szünet nélkül árut termeltek; millió vonatok szünet nélkül árut szállítottak; millió és millió irodákban szünet nélkül tőkét, hozamot, osztalékot számítottak! Létezésük valahogy elviszonylott ehhez a termeléshez, ehhez a számításhoz, minthogy a növények léte a földhöz, a levegőhöz, és a Naphoz elviszonylik. Ha hímnek és nősténynek ez az elviszonylása azt sugallta, hogy ezek az emberen kívül álló lemérhetetlen valóságok megfelelnek egymásnak és ha testiség nem rontotta el ezt a harmóniát, akkor létrejöhetett a szerelem. Úgy, ahogy a testüket belebujtatták valamely divatba és fölvettek magukra egy valahol másutt, mások által készített elstilizáltságot, így vett a létezésük is magukra másutt, nem az emberiben eldöntött föltételeket.
A természet-lények párzásuk tetőpontján, idegeikbe csudálatosítják a Világegyetemet; a kéjnek érthetetlenségét éppen az teszi, hogy az ember egyetlen pillanat sűrítettségében föl tudná fogni magát a Teremtést, ha a kikapcsolt értelem meg tudná ragadni ennek a pillanatnak a tartalmát. Csakhogy mire a kikapcsolt értelem megérkezik, a pillanat csodálatos tartalma odavan és így éppen az értelem által soha-soha el nem érhető. Mert a természettől kapták kéjteremtő szerszámaikat, megvolt ezeknek a lényeknek ölelkezésében is ez a titokzatosság; de gyönyörük magába keverte: a világ összes bányaműveinek üzemét, az összes termelőgépek szolgáltatásának a munkaidőhöz való viszonylatát. A kéj pillanatának tovavillódzásán ellobbantak a sokszorosan összetett gépek a kiszolgáló munkásokkal; felfoghatatlanul illantak tova: munkaidő és munkabér viszonylata; kamat, haszon és járadék... A testi csuda tetőpontján, a mámor őrületében elszikrázott idegeik végpontjain: a petróleumvállalatok gyilkos harca a világ petróleumföldjeiért, a trösztök egymást fojtogató küzdelme a világpiacért és a nagy szárazföldi és tengeri szállító kartelek lélekszakajtó versenye tarifafillérek körül...
(Folyt. köv.)
