II.
II.
Úgy megraktál teleaggattál ajándék
édes szeretettel! szárnyakkal kulcsokkal
tág éggel és bilincsekkel
hogy roskadok már s kényelmetlen pirulva
rakosgatom előtted kincseimet. Szeretnék
elfutni mint megajándékozott gyermek: hogy
tolvaj magányban örvendhessek dús zsebeim
fölött – de jó szemeid vigyázva csüggnek
rajtam s én alázottan állok előtted lebigyedt
ajkkal tűrve kiapadhatatlan adakozásod - mert
hálátlannak hazudja magát a kényes gyermeki
gőg. Miért nem hagysz elfutni kissé? Magamra
kell maradnom végre! hogy tudjam: mit
kaptam tőled? Hogy mindent tőled kaptam-e? s
egész koldus-üresen jöttem-e hozzád óh
engedj egyszer már magamraeszmélve
fölébredni! Hadd feledjem a lábzsinórt mely
alacsony mennyezetté süllyeszti a sólyom
végtelen egét – ha egyszer eleresztenél!
Hisz visszafutnék kezedhez! ujjongva s tombolva
mint csavargásból megtért hű kis kutya, – egy
percet adj csak! hogy kilépjek belőled
s meglássalak végre ahogy faluját először
látja meg a diák: mikor gyors kocsiján
kiutazik belőle. Szeretnék emlékezni rád
és távolból idézni különös mosolyodat epedve
idézni s felszedni elejtett
elfelejtett kis szavaidat – felszedni
s szívemre szorítani! És szeretni bálványozva
amit te szeretsz! eldobva minden dacos
önállóságot: lépni úgy és szólni úgy és
tenni úgy – ahogy te szoktál! És a gonosz
ellenséges távolon át vágyakozva utánad!
vágyakozni idegszakadva! reménytelenül és
meggyűlölni a méretlen rideg szabadságot ...
édes szeretettel! szárnyakkal kulcsokkal
tág éggel és bilincsekkel
hogy roskadok már s kényelmetlen pirulva
rakosgatom előtted kincseimet. Szeretnék
elfutni mint megajándékozott gyermek: hogy
tolvaj magányban örvendhessek dús zsebeim
fölött – de jó szemeid vigyázva csüggnek
rajtam s én alázottan állok előtted lebigyedt
ajkkal tűrve kiapadhatatlan adakozásod - mert
hálátlannak hazudja magát a kényes gyermeki
gőg. Miért nem hagysz elfutni kissé? Magamra
kell maradnom végre! hogy tudjam: mit
kaptam tőled? Hogy mindent tőled kaptam-e? s
egész koldus-üresen jöttem-e hozzád óh
engedj egyszer már magamraeszmélve
fölébredni! Hadd feledjem a lábzsinórt mely
alacsony mennyezetté süllyeszti a sólyom
végtelen egét – ha egyszer eleresztenél!
Hisz visszafutnék kezedhez! ujjongva s tombolva
mint csavargásból megtért hű kis kutya, – egy
percet adj csak! hogy kilépjek belőled
s meglássalak végre ahogy faluját először
látja meg a diák: mikor gyors kocsiján
kiutazik belőle. Szeretnék emlékezni rád
és távolból idézni különös mosolyodat epedve
idézni s felszedni elejtett
elfelejtett kis szavaidat – felszedni
s szívemre szorítani! És szeretni bálványozva
amit te szeretsz! eldobva minden dacos
önállóságot: lépni úgy és szólni úgy és
tenni úgy – ahogy te szoktál! És a gonosz
ellenséges távolon át vágyakozva utánad!
vágyakozni idegszakadva! reménytelenül és
meggyűlölni a méretlen rideg szabadságot ...
