III.
III.
És megtörtént ez többször is, míg az őszi nyirok, magától értetődőn, véget nem vetett mindennek.
A tiszttartó is hazaérkezett, mert itt volt a betakarodás ideje. A levegő már szálas ökörnyálat hozott, szedőt lesett a megpirosult alma és hiába ébredt rózsaszínű hajnal, már nem üdvözölte vidáman pitty-palatty.
Kati csak úgy bejárt dologra, mint azelőtt, kicsit elgondolkodó volt, de a keze szapora, szerette is mindenki. Csak éppen a szakácsné piszkálta gúnyosan:
– Már megint, mintha gömbölyödne, lelkem…
– Aligha úgy nincs, – hagyta rá békésen.
Aztán szó igazát hozta magával az idő.
Már tavasz meleg takarította a téli havat, tiszttartóék kiülhettek megint a nyitott veranda-asztalhoz, igaz, csípett még kicsinyt az idő, de a tekintet már kedvét járhatta egészen a határig. A kert öble részegítő illatot zsúfolt magából, messziről a zöldellő mezők bársonya intett jókedvű ígéretet, közelben csibék kaparásztak és mindenből kiáradt valami igen szédítő igézet.
– Csak valami közbe ne pusztítson, jó termést remélek az idén, – mondta a tiszttartó belemerült nézéssel. Az asszony közelebb húzódott, olyan magát kínálón hajtotta fejét a férfi vállára.
– Az én csibéim is sikerülnek idén, látja öregem, mennyi van, – mondta dicsekedve, aztán még jobban rádőlt az urára; – dupláját eresztettem, mint máskor, eladásra is szánok legalább kétszázat.
– Ugyan, mire való az? – fortyant fel a tiszttartó mérgesen – mindig csak a takarékot tömi, nem tudom, minek a számára? Amink van, azt meg kell zabálni, majd a fene spórol idegen fajzatnak.
Az asszony elsápadt, látszott, hogy rögtön sírásba fúl; belefájdult igen, hogy minden beszéd csak az ő magtalanságára van célozva, de az indulatot most legyűrte, mert az uradalmi csordás állított széles nekivadultsággal eléjük.
– No, János, mi a baj? – kérdezte a tiszttartó.
– Nincs, kérem, semmi, inkább igen is nagy a szerencse – lelkendezett az bolondul. – Fia született a Katinak, fia bizony!
– Hát isten éltesse! – mondta a tiszttartó, belevörösülten nagy indulatában.
– Hát kérem, igen nagy szerencse ez egy ilyen szegény embernek – lelkesült tovább a csordás, – mert most már a pályámat is jobban szeretem; lesz kis bojtár a csordához, de lesz ám! Most már a magam cselédit nevelem, nem köll idegen család fattyaival veszkődni…
És olyan igazat nevetett, hogy a tiszttartóra is átragadt; együtt nevettek boldogan.
Csak az asszony fordult messze tőlük, most már nem tarthatta tovább, fölcsukolva folytak könnyei.
