1.
1.
Sátordy bíró úr különös szégyent érzett önmaga előtt, mégis nehéz volt már magányát ellenőriznie: lelkében valami betegség furkált. Nem tudta, hogy e kínzó lob góca milyen mélyen fészkelt, olyan helyen, ahova nem mert tekinteni, s amelynek rémeihez képest a Bíró minden hivatásos kételye és furdalása már jótékony és üdítő feledés. Régi papok és modern orvosok beszélnek a férfiszív ilyen rejtekeiről, ahol ott guggol titokban s szégyenelve a Mulier Damnatrix, egy asszony, vagy száz asszony, vagy csak éppen az Örök Asszonyi – de nem mint ideál, inkább mint az a láthatatlan kis szennycsomó a bőr alatt, ami a gyulladást okozza.
Melyik orvos vagy pap mert volna erre tapintani? Sátordy Miska bevallhatatlan és bolondos furdalásai alatt egy mélyebb furdalás lappangott: egy még bevallhatatlanabb, bár sokkal kevésbé bolondos skrupulus. Bírói tévedés helyett inkább emberi mulasztás fájt föl itt: mert micsoda igazság és kegyesség hozhatja már helyre az emberi és férfiúi mulasztásokat, az elmulasztott szerelmet, mely orvosok és költők szerint is elmulasztott életet jelent: óh! azt a rettenetes hátralékot, amely fölgyülemlett egy hosszú életben, egy szürke házasságban, honnan kifelejtődött az, amiről ifjak és öregek álmodnak? Miska hajába már ősz tincsek vegyültek, s mintha súlyokat raksz tenyeredre, eleinte meg sem érzed terhe növekvését, később már grammok is kilóknak tetszenek: úgy érezte ő is a heteket éveknek. Miska öregedett, már-már elviselhetetlen teherrel; s egyetlen menekvése volt átszökni a fia könnyebb életébe. Miska új szemekért epedett, mint aki új szemüvegért eped: mert a régit könny, piszok és késő bánat fátyolozta. Miska öregedett, de nem a jól felhasznált élet nyugalmával; a folyton nehezedő hetek súlya alatt szomjazott, mint a tehervivő ember, s az Imruska szemeiből sóvárogta inni a világot, mint tiszta poharakból. Miska alig várta az új tavaszt, amely a magyar Millennium tavasza volt, ezen a tavaszon végezte Imrus a negyedik elemit. Jövőre latin diák!
– Ha jó lesz a bizonyítványod, fölviszlek az ezredéves kiállításra! – mondta Miska. De ez az ígéret elsősorban mégsem Imrusnak szólt, noha a kisfiú csak úgy lihegett a nagy szenzáció, az új látnivalók felé.
Az ígéret elsősorban magának Miskának szólt, akit már hónapokkal előre éltetett ennek az egy pesti hétnek a reménye: mikor kiszakadva megrekedt életéből, önmagát feledve szürcsölheti az ezeréves haza nagyságát egy lelkes kisgyermek lelkén keresztül, aki az ő fia – és a hűtlenül eltávozott Nellié.
