XIII.
XIII.
Fölmondtam a lakásunkat, s közel a telephez egy szűk elhanyagolt utcába költözködtünk. Barátaim elváltak tőlünk, egyedül maradt a család. A lakásunk tipikus proletár-fészek volt, olyan sötét, hogy nappal is lámpát kellett gyújtani, ha valamit csinálni akart benne az ember. Anélkül, hogy kocsmáztam volna, határozottan volt valami lefelé züllés a mostani életünkben. Ha otthon voltam, alig esett köztünk szó; és a barátaim társaságából is erősen kimaradtam. Mintha valami betegség lett volna rajtam. Hogy a testvéremmel történt esetet megtudtam, egyszer és mindenkorra el akartam válni a családtól, de ennyire mégsem tudtam megkeményedni velük szemben. Az anyám siránkozásai visszatartottak, de állandóan éreznünk kellett, hogy csak nyűgök vagyunk egymás részére.
Testvéremen látszott a bűntudat szomorúsága s hozzám csak szólni kellett, hogy szinte magamon kívül legyek a tárgytalan, de mindig robbanásra kész dühtől. Talán, ha anyagilag függetleníteni tudták volna magukat tőlem, könnyebb lett volna az együtt élésünk. Ha a fizetésemet átadtam az anyámnak, éreztem, hogy ezt, mint valami szánalmas ajándékot fogadja el s ez is csak kínzott és még jobban ellenük vadított engem. Nem mertem semmit magamnál tartani a pénzből és nem mertem kérni, ha valamire szükségem volt. S nem volt senkim, akinek ezekről a dolgokról beszélhettem volna.
Időközben a Rózka valami munkába került, esténként elmentem elé, de a többi rokonaimmal egyáltalán nem érintkeztem. Vagy heccelődtek volna velem, vagy szánakoztak volna fölöttem és ezt egyiket sem kívántam. Alapjában nem is a testvérem esetét, hanem önmagamat szégyelltem önmagam miatt. Annyi sok szépet hittem és mondtam el a testvéremről, hogy ennek a fordítottja most, úgy éreztem, egyedül rám hullik vissza. Ha talán valami nagyszabású csaláson, vagy sikkasztáson kaptak volna rajta, akkor éreztem volna így magam.
A Rózka tapintatos volt, ezekről sohasem beszélt és nem hívott hozzájuk. Néha panaszkodott, hogy az anyja mindenáron férjhez akarja adni ahhoz a vidéki gépészhez, aki kutyamódra ragaszkodik hozzá, de akit ő éppen ezért a hízelkedéséért ki sem állhat. Szomorú és elkeseredett volt tehát ő is s így nem mint a szerelmesek, hanem mint két megbántott ember érintkeztünk egymással. Olyan komolyak és panaszokkal telítettek voltunk, mintha legalább is hatvan nyomorúságos év lett volna már mögöttünk az életben.
Egy este azt mondta:
– Valakitől kaptam egy könyvet, Lajki, nagyon szép és neked is elhoztam.
– Kell a fenének, – mondtam. – Egy könyvet már olvastam, de abban se volt semmi.
– Ezek a Petőfi költeményei. Olvasd csak el, majd meglátod, hogy milyen szépeket mond. Az ember úgy érzi, a saját érzései vannak beleírva ezekbe a versekbe.
Vastag könyv volt, sűrűn telenyomtatva, nagyon nehezen fanyalodtam rá, hogy átvegyem.
– Én most egy regényt kezdek olvasni, – mondta a lány. – Zola Emil írta, nagyon szép, egészen más világban élek azóta.
Cinikusan nevettem.
– Próbáld csak meg! – mondta. – Én elhatároztam, hogy rendszeresen fogok olvasni. Ezekből a könyvekből az ember megtudja, hogy milyen is tulajdonképpen az élet. Azt is látom, hogy a mi életünk nem is olyan borzasztó, istenem, mi minden történik az emberekkel.
Hallgattam, és örültem neki, hogy ilyen lelkesedéssel beszél. Éreztem, hogy talált valamit, ami megvigasztalja s ez a megvigasztalódás utáni kívánkozás volt az, ami velem is kinyittatta a könyvet.
Másnap este, hogy a fasor egyik padján várakoztam rá, elővettem a Petőfi-könyvet és olvasgatni kezdtem. Nem mondhattam volna, hogy valami nagyon érdekeltek ezek a dolgok. De aztán találtam köztük egészen rövid verseket s ezek valóban nagyon komoly és okos dolgok voltak. Elolvastam és gondolkoztam fölöttük. Igaza volt a lánynak, ezek olyanok, mintha csak az ember saját maga gondolta volna ki őket. És biztosan, ha sokat gondolkodna az ember, ki is gondolhatná az ilyesmiket.
– Okos ember volt ez a Petőfi – mondtam a lánynak. – Derék ember lehetett, hogy így mindenkinek odavág. Ha ilyesféle emberek dolgoznának a telepen, akkor bizonyára sikerülne a sztrájkot megcsinálni. És győznénk is.
– Én nem gondolok ilyesmikre, én csak a hegyekhez és tengerekhez szeretnék elmenni.
Ezek után az esti beszélgetések után nagyon sok gondolat maradt bennem.
Éjjel a többek már aludtak, én ébren ide-oda vergődtem az ágyban. A könyvben állandóan találtam olvasnivalót, voltak benne dolgok, amiket csak a sokszori olvasás után szerettem meg. Ilyen versek voltak a Kutyák és a Farkasok dala. Így még sohase láttam példázva a kapitalisták és munkások sorsát, nagyon megindítottak és felizgattak. Éreztem, hogy a farkasok vére van bennem, szerettem volna valahová a piacra kiállni a szenvedéseimmel, üvölteni, hogy föllázadjon az egész elnyomott világ.
A lázongó ember, aki egyre inkább kifejlődött belőlem, a saját érzéseit és gondolatait találta meg ezekben az írásokban s olvasásuk közben még jobban megerősödött azokban. Ez a hasznos elszántság, ez az ösztönösből egyre inkább tudatossá vált lázongás egészen betöltötte életemnek ezt a szakaszát.
A telep legközelebbi gyűlésén határoznunk kellett, tudomásul vesszük-e az üzletvezetőség elutasítását, vagy pedig sztrájkba lépünk-e a követeléseinkért.
– Munkástársak! – mondtam. – A memorandum, amit mi beadtunk, alázatos kérelem volt, azt kértük benne, tegyék lehetővé az urak, hogy ezen a telepen valamennyien emberséges módon élhessünk. Én a magam részére talán semmit se kértem volna, hiszen én még fiatal ember vagyok s ha itt nem tetszik, elmehetek máshová dolgozni, ahol talán jobban fizetnek – de most, mint a mindnyájunk követelését állítom föl: a véglegesített munkások fizetését 50 százalékkal fel kell emelni. Indítványozom, hogy ha ezt a követelésünket nem teljesítik, tegyük le a szerszámot. Holnaptól kezdve ne zörögjenek a kalapácsok s holnaptól kezdve egyetlen kocsivezető és kalauz se álljon be az igába, hogy a nagyhasú urakat és púderos nagyságákat körülutaztassa a városban. Ha tőletek megvonják a kenyeret, ti se szolgáljátok a mások kényelmét.
Csönd volt. A terem zsúfolva volt emberekkel, de senki se tudta és merte megmondani a véleményét. A gyűlésen képviseltette magát az igazgatóság és a Szent Koronás egyesület is.
Utánam az igazgatóság embere szólalt föl. Vékony cvikkeres ember volt, halkan és nyomatékosan beszélt. Olyan szívhez szólóak voltak a szavai, hogy magam is megpuhultam tőlük. Ha most befejezi a beszédét, valószínűleg ellenállás nélkül győzött volna. De nem, ő tovább fecsegett és végezetül azt mondta:
– Akik pedig sztrájkot csinálnak, vegyék tudomásul, hogy ki vannak dobva a telepről! Fölmondás nélkül el lesznek bocsátva és elveszítik a nyugdíjukat.
Ezek a pökhendi kifejezések felbőszítették az embereket.
– Le vele! – kiabálták – gazemberek, még a nyugdíjunkat is el akarjátok rabolni! Éljen az általános villamossztrájk – kiabálták mások. – Majd meglátjuk, hogy mire mentek nélkülünk, a dolgozó kutyák nélkül!
Ha valami istennyila nem csap közénk – gondoltam, – akkor készen van a sztrájk.
A Szent Koronások képviselője vette át a szót. Ezt dr. Landler Jenőnek hívták. Egy hápogó beszédű ügyvéd volt, annyit tudtam csak róla, hogy sokat szeret beszélni s még többet tud enni. Nagy butaság volt a sárgáktól, így hívtuk Koronásokat, hogy ezt a kellemetlen megjelenésű embert küldték ide. Ha még olyan igazságokat is mondott volna, szinte lehetetlen volt, hogy valakit a saját pártjára megnyerjen. Az egész gyűlés most a jól táplált és kivasalt urak ellen lázadt, egy ilyen figura csak még jobban elvadította őket. Mielőtt szóhoz juthatott volna, megcsináltuk ellene a hangulatot.
– Le a sárgákkal! Le a munkásáruló ügyvédekkel! – kiabáltuk. – Hiába is próbálkozik, nem engedjük magunkat eladni!
– Kedves munkástestvérek – kezdte meg többször is a szónoklatot, de csak percek múlva lett annyira csönd, hogy érteni lehetett a szavait.
Úgy kezdte, mintha a mi pártunkon lett volna. Remegett a hangja, majdnem sírt, mikor a munkásság nyomoráról beszélt, de aztán csavart egyet az egészen s azt bizonygatta, hogy a munkásság nem léphet fel mint ellenség a munkaadójával szemben.
Mellette álltam az asztalnál és csodálkoztam rajta, hogy egy ilyen okosnak látszó ember hogyan hadarhat itt össze ennyi zagyva hazugságot.
– Ne hagyják magukat ilyen fiatal gyerekektől félrevezetni! Melyik munkásember teheti ki a családját a még nagyobb nyomorúságnak, csak azért, mert ő sztrájkolni akar. Ha az igazgatóság meg is tagadta kérésünket, kezeskedem róla, hogy a vasutasok Szent Korona egyesületének közbenjárására kapni fognak valamit. De vissza a telepre! Nem sztrájkolni, hanem dolgozni kell a munkásnak, ha azt akarja, hogy a bére megjavuljon.
Ez a beszéd már csak ártatlan szenteltvíz volt ennek a gyülekezetnek.
– Az ügyvéd úr csak menjen vissza az irodájába – mondtam. – Nekünk semmi bajunk nincsen, se orvosra, se ügyvédre nincs szükségünk.
Föltettük a kérdést s egyhangúlag a sztrájk mellett szavaztunk. Még ott megválasztottuk a sztrájkbizottságot, az egyik ligeti kertvendéglőben bejelentettük a sztrájktanyát s másnap furcsa nagy csönd volt a városban.
A párt szónokokat küldött ki, akik hosszú, lelkesítő beszédeket mondtak, a miénk és más egyletek dalárdái énekeltek, a Népszava újságírói ott bolyongtak közöttünk s másnap nagy cikk jelent meg a mi harcunkról s arról, hogy milyen jó hangulat van a sztrájktanyán s biztosan győzni fognak a mi emberi követeléseink. A sztrájktanya éjjel és nappal tele volt emberekkel.
Az első éjszaka hazamentem, hogy kicsit kipihenjem magam, de addig se jutottam el, hogy lefeküdjek. Elővettem a Petőfi-könyvet, olvastam és tele voltam izzó lelkesedéssel, mintha pálinkától mámorosodtam volna meg.
Ezen az estén a Talpra magyar kezdetű vers tetszett a legjobban. Szerettem volna odaállni a sztrájkoló társaim elé és elmondani nekik valamit, ehhez a vershez hasonló lelkes, gyújtogató beszédet. Annyira izgatott voltam, hogy egy darab papírra írni kezdtem egy beszédet. Most jó lett volna, ha kéznél lenne a Vanczák könyve, talán valahogyan elindított volna a papíron, de így csak addig jutottam, hogy a Talpra magyar utolsó sorait írtam föl magamnak. A beszédet majd csak rögtönözve mondom el – gondoltam. végül pedig ezekkel a szép sorokkal fejezem be.
Az első nap tisztán, sztrájktörők nélkül múlt el. A megbízhatóbbak agitátor vagy ellenőri címet kaptunk s egész nap az útvonalon cirkáltunk. Csönd volt, de ez a csönd idegessé tette az embereket, mindenki a sztrájkról beszélt, a rendőrség mozgósított, de semmi rendzavarás nem történt. Az utcák üresek voltak s mintha feltűnően megszélesedtek volna. A villamosok megtisztálkodottan álldogáltak a remízben.
A második éjszaka, úgy éjfél felé, kitört belőlem a szónoklási kedv. A vezetőség úgy határozott, hogy az embereket, ha csak lehet, nem kell távozni engedni a tanyáról. A nagy táncteremben, padokon és asztalok tetején bóbiskoltak, csak a lassan csordogáló ital és a folytonos szónoklatok tartották bennük az életet. Minden szakma küldött ki szónokokat, akik az összmunkásság szolidaritásáról biztosították a sztrájkolókat és biztatták őket a kitartásra.
Végre sor került rám is.
Egy asztal tetejéről beszéltem. Ilyen nagy tömeg előtt még nem álltam, valósággal megrészegedtem a rámbámuló fejektől. Órák hosszat készültem erre a beszédre, magamban elmondtam s aztán kezdtem elölről. Azt hittem, ha felállok, az egészet csak úgy ki kell gomolyítanom magamból. De ahogy az első mondatokat kimondtam, megálltak a gondolataim, kiszáradt a torkom, hogy alig tudtam a nyelvem forgatni. Csak a Talpra magyarból kiírt sorok táncoltak előttem a levegőben. De úgy éreztem, hogy még alig mondtam valamit és beszéltem, beszéltem azt, ami a nyelvemre jött, tűzzel és lelkesedéssel. Hallottam, hogy a hallgatóság helyeslőleg gyakran közbekiált és ezek a kiáltások meglöktek és beszéltem tovább, azzal az érzéssel, mintha egy hegyre másznék fölfelé. Egyre közelebb értem a csúcshoz és egyre világosabb lett a fejem. Már azonos voltam magammal és végre így fejeztem be a beszédet:
– Előre munkás testvérek
Föl a harcra
Itt az idő most vagy soha
Rabok legyünk vagy szabadok
Ez a kérdés válasszatok
Nyomorult életünkre esküszünk
Rabok tovább nem leszünk
Vesszen a zsarnok kapitalizmus!
Föl a harcra
Itt az idő most vagy soha
Rabok legyünk vagy szabadok
Ez a kérdés válasszatok
Nyomorult életünkre esküszünk
Rabok tovább nem leszünk
Vesszen a zsarnok kapitalizmus!
Jól beszélhettem, mert sokáig tapsoltak. Ennek az eseménynek a hatása alatt részegülten éltem napokig. Hittem a sztrájk szerencsés kimenetelében, de már a második napon bomladozott a rend. Az emberek mikor megtudták, hogy néhány kocsi az ellenőrök és mérnökök vezetésével megindult, nyugtalanok lettek, káromkodtak és átkozódtak a sztrájktörők ellen, de közben kezdték magukat úgy érezni, mintha ketrecbe lennének zárva. Állandóan a kapuk körül settenkedtek. A harmadik éjszakára már a bizottságok egy része se jött vissza. Óráról-órára jobban helyreállt a forgalom, a kocsikon rendőrök, katonák és csendőrök vigyáztak a sztrájktörőkre. A szónoklatok mint üres kalimpálások hangzottak el az emberek fölött. Azok, akik tegnap még a sztrájktörők ellen átkozódtak, ma már a vezetőséget kezdték szidni. Becsapottaknak érezték magukat s nekünk volt annyi félnivalónk tőlük, mint a rendőröktől.
Aztán egyszerre összeomlott minden.
Az emberek százával tolongtak a remízek előtt, mint a vihar elől menekülő birkák kérezkedtek be a csukott kapukon.
Egy bizottság állt előttük s mintegy rostát tartott előttük. Voltak, akik átestek s voltak, akik visszapottyanttak.
Másnap én is jelentkezni akartam az irodában, be se eresztettek a kapun.
Egy csomó kikészített munkakönyv közül a portás előkereste az enyémet és átnyújtotta a rácson.
– El van bocsátva – mondta. – Ha még egyszer meglátjuk itt ácsorogni, átadjuk a rendőrnek!
Úgy éreztem magam, mintha az üres térben állnék. Aztán a föld is megindult alattam, valami sötét verembe csúsztam lefelé.
