XVIII. A rémület
XVIII. A rémület
Vizy Kornél államtitkárságáról egyre határozottabb formában beszéltek. A jelölt a kormány teljes bizalmát bírta. Sokszor már úgy volt, hogy a kinevezés másnap megtörténik, de az ügy megakadt, elaludt valahol. Erre piszkálgatni kezdték és újra föllobbant. Elsősorban Tatár Gábor meg a barátai szorgoskodtak. A parlamenti folyosóról a pártkörökből azt a választ kapták, hogy minden rendben van.
Közben kitavaszodott. A krisztinai gesztenyefákon ismét megjelentek a fehér virággyertyák, az alagút tojásdad biedermayer-kerete zöld lombokat mutatott az április aranyporában és a vargák ismét kiálltak a műhelyeik elé régies, céhszerű bőrkötényeikben.
Vizyné nagyszombat délutánján a föltámadási körmenetre ment. Az Attila-utcából nézte az ősi templomot, melyben hajdan Széchenyi István örök hűséget esküdött Seilern Crescentiának. Már lassan megindultak a zászlók, a tömeg felett sétálva, mintegy maguktól járva, mikor odalépett hozzá Tatár Gábor s gratulált neki, mint államtitkárnénak.
Másnap az újságok közölték a kinevezést.
Vizy legnagyobb álma beteljesedett: államtitkár lett, nem igazi államtitkár, ahogy remélte, csak helyettes, de olyan széles ügykörrel, hogy becsvágya kielégült.
A húsvéti ünnepeken egymásnak adták a kilincset a gratulálók. Ezeket méltó módon fogadhatták. Lakásukat a várakozás hosszú hónapjai alatt kicsinosították. Egy kristálycsillár lógott a mennyezetről s a falikarok, melyeknek villanygömbjeit piros selyem-sipkák borították, színpadi fényt szórtak az új tapétákra. Állandóan az asztalon álltak a konyakos palackok, szivarok, cigaretták. Vizy már állami autón robogott a háza elé.
Most nem lehetett tovább halogatni az estélyt sem. Össze kellett hívniuk barátaikat, akiknek annyira le voltak kötelezve. A háború óta egyetlenegy nagyobb estélyt sem adtak. Mikor lajstromot készítettek azokról, akiket okvetlenül meg kellett hívni, kiderült, hogy legalább huszonöt-harminc vendégre számíthatnak. Vizy „súlyt helyezett” rá, hogy az estély méltó legyen az alkalomhoz.
Az asszony arra is gondolt, hogy még egy cselédet fogad a régi mellé. De egyenlőre nem volt cselédszobája, a konyhában pedig ketten nem alhattak.
Május végén, egy lanyha, derült napon tartották meg az estélyt.
Ekkor már az egész ház vendéglővé és cukrászdává alakult. Lenn és fönn sütöttek-főztek. Etel a száraz süteményeket vállalta, Stefi a tortákat.
Délután befejeződött a napokig tartó hajsza, megkezdődött egy másik sürgés-forgás. A vendégek elhelyezését úgy oldották meg, hogy a dolgozót, ebédlőt, szalont csaknem teljesen kirakták, ebben a három szobában terítettek föl. Moviszterék és Drúmáék kölcsönadták az ezüstjeiket, a székeiket.
Vizy Kornél háza ragyogott.
Amikor este Ficsor az ünnepi egyenruhájában kinyitotta a kaput és beengedte a vendégeket, látni lehetett a lépcsőházat, mely a tetővilágításával egyetlen kis zárt palotává varázsolta a házat. A lépcsőkön piros gyökérszőnyeg futott az első emeletig. Itt a legmagasabb lépcsőfokon állt a házigazda, szalonkabátban és nagyon szeretetre méltóan, integetve az érkezők felé, szinte fiatalabbá válva, megszépülve a tudattól, hogy mindent elért, amit elérhetett.
Minisztériumi barátai jöttek, az ismerősei, akikkel üzleti ügyek kötötték össze, néhány katonatiszt és pap, lila övvel, Tatár Gáborék, a két leányukkal. Jancsi frakkban érkezett. Nagy virágkosarat hozott Angéla néninek. Pont kilenckor haladt föl a lépcsőn a miniszter, az ő reszort-minisztere, a feleségével. Vizy pár lépcsőfokkal eléjük sietett, kezet csókolt a kegyelmes asszonynak, valamit mondott a miniszternek, ezen mind a ketten hahotáztak, aztán bekísérte őket. A többi vendégeket már mint pót-házigazda csak Drúma fogadta.
Etel és Stefi szolgált ki, úri-szobalánynak öltözve, fekete ruhában, fehér kötényben, fejükön bóbitával. Anna a konyhában maradt. Ő a rántott csirkét sütötte, zsírral locsolgatta a fiatal libákat, hogy szépen piruljanak.
Ezek a lányok, akik ki-be jöttek a tálcákkal, időnként hírül hozták, hogy mi van benn. A méltóságos asszony a miniszter mellett ül, lila bársonyruhájában, fülében azokkal a nagy gyöngyös arany karikákkal, a méltóságos úr a miniszternének udvarol, Jancsi kérem a doktornénak. Most a miniszter szónokolt, aztán Tatár méltóságos úr, aztán Drúma, végül Vizy. A taps, az éljenzés meg-megújult.
Miután Etel bevitte a májusi bort is és kihozta tálakat, ezt újságolta Stefinek:
– A nagyságák már bementek a szalonba.
– Mit csinálnak?
– Beszélgetnek.
– Miről?
– Hát miről? A cselédekről.
– Másról se tudnak azok beszélni – szólt Stefi, elbiggyesztve száját.
– Együnk – indítványozta Etel.
Ölébe vett egy pecsenyéstálat, kézbe fogta a liba püspökfalatját és harapdálni kezdte. Stefi késsel, villával evett, finoman.
– Maga miért nem eszik? – kérdezte Etel Annát.
– Majd eszek.
– Mit spórol nekik? – biztatgatta Etel. – Ne sajnálja őket.
– Az – gyökintett Etel. – Maguknál is nagyban megy a rongyszedés. Tarkát nem is szednek. Nemsokára majd inast meg szakácsot tartanak.
– Komornyikot – tette hozzá Stefi gúnyosan mosolyogva –, úgy mint nálunk volt, a gróféknál.
Etel csemcsegett.
Stefi a tűzbe bámult.
– Nálunk a komornyiknak télen még az újságokat is meg kellett melegíteni.
– Miért?
– Mert kívülről hozták és hidegek voltak. Az öreg gróf egyszer visszaküldte a komornyikkal, hogy melegítse meg. Aztán mindig meg kellett melegíteni. És tudja, Etel, hogy mivel tüzelt a szakács a háborúban, mikor nagy láng kellett neki? Zsírral. Merőkanál számra dobta a tűzre. Úgy ám.
– Mit fáj az magának? – kérdezte tőle Etel, tele szájjal.
Rágta a csirkék nyakát, föltörte koponyájukat, hörpintgette belőle a velőt. Kenyérbeleket mártott a lébe.
– Jól tették – helyeselt. – Ha tehették. Legalább magának is jutott. Az a fő, hogy legyen mit enni. Az embernek úgysincs egyebe, csak amit megeszik.
Etel még mindig nem fejezte be vacsoráját. A tányérokról kivett egy-egy csontot is, leszopogatta. Nem utálta ő az urak száját. Összeöntögetett magának egy kis bort a különböző poharakból és ivott.
Benn megzendült a zongoraszó.
Etel kitárta a konyhaajtót, hogy jobban hallja. Bólintgatott a muzsika ütemére, a fehér bóbitájával, mint egy kövér, öreg angyal.
Már táncoltak. Etel meg Stefi félrehúzta az asztalokat. A párok nem fértek el, sokan az előszobába szorultak. Jancsi is kilebegett Moviszternével. Csupa tréfából áttáncolt a hálón át a lakásba, mindig körbe-körbe.
Egyszer, mikor a fürdőszobába értek, az úrfi magához szorította a párját, belecsókolt a nyakába. A szép doktorné fölkacagott búgva.
Anna, aki az előszobában ácsorgott pepita ruhájában, a tűzhely lángjától piros füllel, ezt meghallotta. Odatekintett. Vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. A lámpák valami kancsal fénnyel föllobogtak.
Különben a mulatság sokáig tartott. Csak Moviszter szökött meg mindjárt vacsora után, a többiek maradtak. Még a miniszter se mozdult. Kitűnően érezte magát. Mindenki kitűnően érezte magát. Talán azért, mert a miniszter is kitűnően érezte magát.
Derűs, könnyed lárma zizegett. Nem vitatkoztak most, hanem fölolvadtak, elterpeszkedtek egy diadalmas jóérzésben. Kis pletykák sisteregtek, hogy ki vált el, ki halt meg, ki kövéredett és ki soványodott meg s az emberek, akik egy-egy bizonytalan ismerősüket összetévesztették egy másikkal, miután értesültek, hogy az, akire gondoltak, nem az, hanem egy másik s aki elvált, már másodszor nősült s az, akit élőnek képzeltek, már régen halott és a sovány tulajdonképpen kövér és a kövér tulajdonképpen sovány, elhelyezvén az illetőket agyuk megfelelő rekeszeibe, megnyugodtak.
Vizynét egyre jobban izgatta vendégeinek vidámsága. Ideges ásításokat nyelt le a torkába. Kimerült a többnapi háziasszonyi teendőktől, de főként az üres gratulációktól, melyekre éppolyan üres szavakkal kellett válaszolnia. Figyelte az urát a füstön át, ki messze tőle a harmadik szobában a miniszter körül buzgólkodott s bókolt a hölgyeknek azzal a hazug kedvességgel, melyből annál több marad, minél inkább pazarolják.
Szobáról-szobára ment, nem találva helyét. Valahol egy ablakmélyedésben rábukkant egy csinos, szőke bécsi asszonykára, akivel ma este még nem beszélt. Ez valami nagyvállalkozó felesége volt. Minthogy nem tudott magyarul, nem vehetett részt az általános társalgásban s így éppúgy el volt szigetelve, mint ő. Vizyné leült mellé. Nagyon részletesen elmesélte neki – németül – a kislánya halálát. De ezt már annyiszor elmesélte, hogy most csak kopogó, gépies szavait hallotta, még a fájdalom vigasztalását sem érezte. Az ingaórát nézegette, alig várta, hogy menjenek.
Háromkor a miniszter fölkelt. Vastag füst volt. A kék göngyölegek egészen eltakarták a csillárt, nem is világított jobban, mint novemberi éjszakákon a ködben egy utcai gázlámpa. Vizy az asztal szélén bóbiskolt, lógó fejjel. Hallgatta, hogy kordul a miniszter autója, hogy pihen el lassanként a távozók lármája. Minden jó volt, gondolta, minden szép volt, csakhogy ez is megvolt. De már csuklott. Szódabikarbónát vett be és lefeküdt.
Az asszony ott maradt az asztalnál. Szemlélte ezt a pusztítást. Szeszélyes, futurista színfoltokban rémlett elé egy üvegtányérkán a baracklekvár sárga maszatja és egy késpalló, káposztás rétes és sajtharang, fogpiszkáló és majonéz, bagólé és májusi bor, a szagos mügével. Szeretett volna ismét rendet teremteni, vagy lesöpörni mindent a kezével. Annyira fáradt volt, hogy azt kérdezgette magától, miért is esznek az emberek.
Bejött a három cseléd, kiszellőztetett velük, Stefit és Etelt felküldte. Anna még mindig ott motozott az asztalon, az orra előtt. Fölemelt egy kancsót, aztán megint visszatette.
– Hagyja már – lamentált Vizyné, eltakarva tenyerével a szemét. – Unom az egészet, látni se szeretem. Az isten áldja meg, ne zörögjön. Csukja be az ablakokat és menjen maga is aludni. Majd holnap leszed. Ne zavarjon. Reggel pedig föl se keltsen. Aludni akarok sokáig.
Az ura az égő villanynál horkolt. Ő kikapcsolta ruháját, odadobta valahová, szinte beleugrott az ágyba.
Alig öt percre rá – nem, még annyira sem – az ebédlő ajtaja kinyílt s belépett Anna. Anélkül, hogy lámpát gyújtott volna, ismét babrált az asztalon, talán mégis le akarta szedni, hogy reggelre ne legyen annyi dolga. A sok kacaj, terefere után nagy csönd volt itt, benn az úr fűrészelő horkolása csak még nagyobbá tette.
Egyszerre olyan zaj dördült végig a feldúlt szobákon, mintha pisztollyal lőttek volna.
Anna, aki nem ismerte az idegen bútorokat, feldöntött egy tölgyfa széket, Moviszterék egy székét, az teljes hosszában elvágódott a padlón. Várt, hogy mi lesz. Gazdái az első, mély álmukat aludták, nem ébredtek föl.
A szomszédban egy kutya vonyított a teleholdra, ott nem messze tőlük, a Tábor-utcában, a Hattyú, az a nagy, fehér kutya, amelyiket ismert. Anna ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt.
Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a sárga tapéta-ajtón a hálóba.
Vizyné arra ébredt, hogy az ágya szélén valaki ül.
Kicsit fölemelkedett a párnáról, kinyitotta álomittas, nehéz pilláit s bámulta ezt az alakot. A kétes holdfényben olyan volt ez, mint valami szellem ezüst párával körülvéve. Nem rettent meg tőle. Az illető a bal kezével megfogta az ő kezét.
Tágranyílt szemeik egészen közelről egymásra meredtek.
– Mit akar? – suttogott Vizyné. – Anna? Maga az? Menjen aludni.
A jövevény nem felelt, csak ült, csak fogta a kezét, nem engedte el. Lassan mozgott s pusztán ettől a furcsa lassúságától borzadt meg, mert olyan lassan mozgott, olyan lassan, hogy azt nem lehetett kivárni.
Vizyné a még szabad karjával a lány nyakához kapott, hogy eltaszítsa, ellenben olyan ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már.
– Kornél – sikoltott egyszerre. – Kornél. Ki ez itt? Kornél, segíts. Segítség, segítség.
Akkor már egy ütést érzett a mellén, egy hatalmas ütést, amilyent még nem érzett.
– Őrült – mondta halkan és visszaesett párnájára.
Vizy, akinek a feje elnehezedett a bortól az álomtól, motyogott valamit, de már kiugrott az ágyból, ott állt a szoba közepén, hosszú, térdén alul érő hálóingben.
– Mi az? – ordított. – Ki az? Segítség. Gyilkos, gyilkos.
A kés fényét pillantotta meg, a pengét, a nagy-nagy konyhakést, azzal hadonászott a lány. De hogy ki van itt és mit művelt, hogy férfi-e az, vagy nő, arról fogalma sem volt. Csak azt látta, hogy valaki a szalon ajtaja felé oson, menekülni próbál. Utána vetette magát és dulakodva visszacipelte. Nehéz közelharc volt. Anna megrémült, hogy bántani akarja őt s éppúgy félt, mint a gazdája. A testi munkától izmos bal karjával átkapta derekát. Gáncsolta és teperte. Rövid ideig birkóztak. Vizy a fehér díványnál valahogy elvesztette egyensúlyát, a díványra bukott, innen le a földre. A lány vad dühvel mellére térdelt és döfte, szúrta, ahol érte, a mellét, a hasát, a torkát. Aztán a kést a sarokba hajította. Nem törődött semmivel. Áttántorgott a szalonba.
Megmosta kezét a vízvezetéknél, szappannal, majd visszajött a szalonba. Valami csöpögött a másik szobában is, csipp-csöpp, mint a vízvezeték, mikor nincs elzárva a csap és szivárog, csipp-csöpp, csipp-csöpp. A vér csorgott. Horkolt az úr, mozgolódott, egyre halkabban morgott. Anna ledőlt a hencserre és elaludt.
Reggel hatkor a kapujuk előtt csöngetett a szemetes. Indult, hogy kiadja a szemetet s utána majd takarítson. Fényes hajnal volt. Szemeit dörzsölgetve nézte a lakoma dús roncsait, ezt a cirkuszi összevisszaságot, még mindig nem tudva, hol van, hogy került ide. Most gyökeret vert a lába és már nem ment tovább. A hálószoba két ajtószárnya be volt hajtva, csak egy ujjnyi rés maradt. Úgy látszik ő vonta be maga után, mikor kitámolygott onnan. Nem mert benézni. Hallgatózott. Semmit se hallott, csak a csöndet, a mélységes csöndet.
Ekkor két tenyerét arcára tapasztva eliszonyodott magától. Úgy félt, hogy szíve jéggé dermedt. Kapkodva szedte rongyait, összekötötte a batyut. Ki innen, menekülni hamar, el innen. A ház a muri után még aludt. A padlásra is futhatott volna, vagy talán a pincébe, elbújni a mángorló mögé. De attól tartott, hogy a lépcsőházban valaki leselkedik rá. Batyuját ledobta.
Kinyitotta az Attila-utcára néző összes ablakokat, mint egyébkor, hogy ne legyen olyan egyedül. Már énekeltek a rigók, füttyel köszöntötték ezt a gyönyörű, nyári reggelt. Csilingeltek a villamosok is, a sváb asszonyok a szomszédos házakba vitték a tejet.
Tizenegyig senki sem zavarta. Gubbaszkodott a hencseren térdére könyökölve. Tizenegy után valaki csöngetett a külső ajtón, sokáig csöngetett, mindenáron be akart jönni.
– Alszanak – kiabált föl ennek a valakinek Ficsor. – Mit csönget annyit? Hozza le, majd én átveszem.
Viatorisz kis fűszeresinasa volt, aki ilyenkor szokta föladni a fűszert. A házmester még ezt mondta neki:
– Nagy mulatság volt itt az éjjel.
Moviszterné a zongorához ült, amint szokott ilyenkor és játszott, énekelt a feje fölött. Csöngött a telefon. Anna fölemelte a kagylót, de visszatette. A telefon csengője aztán folytonosan berregett.
Úgy délután kettő felé zörögtek az ajtón.
– Nyissák ki. Nem hallják? Nyissák már ki. Még alszanak? Az nem lehet. Meg kell nézni az utcáról.
Az Attila-utcából is fölszóltak:
– Hé, valaki. Ki van ott? Ott van valaki. Biztosan van ott valaki. Az ablakokat már kinyitották.
És egyre több hangot lehetett hallani, itt meg ott, mindenütt.
– De ha mondom, hogy nem mentek el, nagyságos úr. Azt nekünk látnunk kellett volna. Anna, Anna. Alszol? Föl kell kelteni. Csak dörömböljenek. Dörömböljenek jobban. Törjék be az ablakot. Az ajtót törjék be, az ajtót. Feszítsék föl.
– Azt nem szabad – mondta Drúma hangja. – Tüstént szaladjon rendőrért.
A biztos úr hamar megérkezett. Hallotta, milyen cécó volt itt az éjszaka. Előbb ő is csöngetett, kulccsal kopogtatta a kilincset, de gyanúsnak találván az esetet, lakatosért küldött. Az feltörte a zárat.
Két tanút kért maga mellé, Drúma nagyságos urat meg a lakatosmestert, azokkal meg Ficcsorral lépett be az előszobába.
– Mondtam, hogy itt van valaki – erősködött a házmester s megpillantotta Annát, aki már állt a hencser mellett. – Hát te itt vagy? Miért nem nyitsz ajtót? Süket vagy?
A rendőr ügyet se vetett rá, ment, dobogva a hatalmas lépéseivel, a hálószoba felé.
Belökte a két ajtószárnyat s ott egy városligeti borzalomkamra minden iszonyata tárult szeme elé.
Ő maga is visszahőkölt. Most először fedezett föl ilyen gyilkosságot.
Futólépésben rohant a lány felé, megragadta vállát s magáról megfeledkezve teljes erejéből rázta:
– Te voltál?
Anna lesütötte szemét, mint aki vall.
– Miért tetted? – ordított rá a rendőr szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával és a szeme kidülledt. – Föl fognak akasztani – üvöltötte, szinte magánkívül kimondván az ítéletet, mint az első fórum.
Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt-rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyafia.
Az előszobában egy csomó ember verődött össze a háziakból, idegenekből, ezek bekukucskáltak az ebédlőbe. A rendőre erélyesen kiutasította őket:
– Oszoljanak – mondta. – Gyilkosság. Mindenki hagyja el a lakást. A törvény nevében. Házfelügyelőné, zárja be a kaput. Senkise mozdulhat a házból. Maga felelős érte.
Antal bácsi, Szűcs Antal bácsi, a sarki őrszem, akit Anna is ismert, intézkedett. Megnyugodva nézték mindnyájan. Jólesett látni az élet roppant tébolya és érthetetlensége mellett, a vér e részegségében ezt az egyszerűséget és józanságot, az erő és hatalom képviselőjét, amint biztosan járt-kelt, amint csattogott a kardjával, amint ennyi jaj és betegség közepette kimagasodott ez a nagy darab egészség, a széles vállával, a rendőr, a tagbaszakadt, kövér rendőr, a társadalmi rend pillére.
– Hol a telefon? – kérdezte Annát.
Az a fejével arrafelé biccentett, ahol volt.
– Halló – szólt a rendőr. – Egykerületi kapitányság…? Halló…halló… Szűcs Antal, 1327-es rendőrőrmester alázattal jelentem a fogalmazó úrnak…Gyilkosság történt…kettős gyilkosság…Attila-utca 238. első emelet…Vizy…Mi a másik neve…? Gornél…Igenis…Kornél…Mind a kettő meghalt…A tettest elfogtam…A helyszínt fönntartom…Igenis – fogadta a fogalmazó rendelkezéseit – igen…igen…igen…igen…igen…igen…
A lányt a szalon kályhája mellé kísérte, odaállította a fal felé, hogy meg ne ugorhassék s ettől kezdve egyik szeme a gyilkoson volt, a másik az ajtón. Levette sapkáját, megtörölte homlokát, nagyot fújt az izgalom után. Ficsor megsemmisülten, magába rogyva a padlót nézte. Drúma és a lakatos suttogott.
Máris végigsivalkodott az Attila-utcán a rendőrautók tülke. Két kocsi jött. Az elsőben az ügyeletes tiszt kíséretében egy tanácsos a főkapitányságtól, a vizsgálóbíró és a rendőrorvos, a második telis-teli detektívekkel.
– Jelentem alássan a nagyságos tanácsos úrnak – tisztelgett Szűcs Antal, vigyázz-állásban, összeverve bokáit. – Én, mint az őrszemes rendőr…Ma délután két órakor…
– Ez a gyilkos? – kérdezte a tanácsos megszakítva a szavait.
– Igenis – mutatott rá a rendőr – a cselédjük.
Csodálkozva nézték az urak. Hosszú gyakorlatukban még nem fordult elő, hogy a gyilkos a tett színhelyéről ne menekült volna, vagy legalább meg ne kísérelte volna a menekülést. Furcsa volt.
Gyorsan körülfogták, mintha attól félnének, hogy elszökik, mintha most ők akarnák meggyilkolni őt.
– Jó – mondta a tanácsos.
Indítványozta a vizsgálóbírónak, hogy tartsák meg a helyszíni szemlét.
A daktiloszkópus felfedezett két ép és használható ujjnyomot, mindjárt magával vitte a paplant, a párnahuzatot, hogy megrögzítse. A fényképészek fotografáltak.
Drúma bemutatkozott a tanácsosnak, az elbocsátotta őt és a másik tanút.
Ebben a szalonban, hol tegnap még kopogtak, mielőtt beléptek volna, a rendőrség emberei fesztelenül dolgoztak, pedig túl a másik szobában a ház néhai urai még ott voltak.
A rendőrorvos a tanácsossal, a vizsgálóbíróval, a fogalmazóval bevonult a hálóba.
Vizyné az ágyban feküdt hanyatt, egyetlen vérfolt nélkül. Úgy tetszett, hogy csak alszik. Szája csukva volt s körötte egy kis hideg mosoly lebegett. A kés egyenesen szíve közepébe hatolt, csak egyetlen, nagy sebe volt, nyilván azonnal meghalt, belső elvérzés következtében, szenvedés nélkül, arca is valami átszellemült nyugalmat, békét sugárzott.
Vizy a dívány előtt hevert, a földön, egy már megalvadt, fekete vértócsában, kilenc sebbel. Nyakán egy köröm nyoma volt, szeme alatt egy hosszú karcolás. Látszott, hogy utolsó leheletéig viaskodott. Nehezen halt meg és – amint az orvos megállapította – jóval később, mint a felesége, hosszú haláltusa után. Állkapcsát összeharapta, sasorra szigorúan, haragosan emelkedett ki viaszkhalvány arcából, mind a két keze ökölbe szorult. Majdnem hősi volt ebben a halálon túli erejében: valami szép és régies, ami nincs többé.
Az áldozatokon már mutatkoztak a hullafoltok.
Akik annyi szörnyűséget láttak életükben, a bűnügyi bizottság tagjai maguk is elborzadtak, milyen vadállati kegyetlenséggel végzett velük a gyilkos. Amikor egyikük-másikuk átment a szalonba, arcán behozta oda a rémület visszfényét, mint egy tükörben. Minden arcon a rémület volt, mert nem értették, hogy miért történt s igyekeztek megérteni. Csak Anna arcán nem volt rémület. Ő sem értette, hogy miért tette, de ő elkövette, amit tett és minthogy már elkövette, ott belül, mélyen, nagyon mélyen bizonyára lehetett valami, amiért feltétlenül, szükségszerűen meg kellett tennie. És aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki csak kívülről látja.
A sarokban megtalálták a kést, félretették, mint bűnjelet. Leltárt készítettek a bútorokról, centiméterrel mérték a szobát széltében-hosszában, fölvették a tervrajzát, beléje rajzolták a két holttestet. A doktor diktálta a jegyzőkönyvet.
Ekkor kijött a tanácsos, utasítást adott a detektíveknek.
– Kutassák át a szobákat.
Csak erre vártak. Mint a kopók, melyek egy füttyjelre kirohannak a vadászterületre, mind a különböző szobákba rontottak, nyomoztak, csapkodták az ajtókat. Az egyik azonnal letépte a hencserről a terítőt, alá bújt, mintha keresne ott valakit. Kinyitották a zongorafedelet. Még a vendégséges asztal ételei között is kotorásztak, a habos tortában, egy üvegkanállal. Nyilván a rablott pénzt, az ékszereket kutatták. De sehol se volt semmi.
A cselédszobában fölhányták, szétszedték Anna tábori ágyát. Egy széken meglelték összekötött batyuját. A detektív behozta és kibontotta. Ott volt benne minden, amivel valaha átlépte ennek a háznak a küszöbét, az a pár rongyos zsebkendő, az a néhány fejre való kendő, a kézitükör, a vasfésű, a gyermektrombita meg egy papírzacskó megszenesedett maróni is, csak a kék kartonruha meg a fűzős férficipő hiányzott belőle, azt már régen elnyűtte.
A detektív jelentette a tanácsosnak:
– Az ágya se volt megvetve.
– Ez fontos – mondta a tanácsos. – Jegyzőkönyvbe kell venni. Le se akart feküdni. Előre készült rá.
Most a kályha mellől maga elé vezettette, szembe állíttatta az ablakból beáramló fénynek, a nagy, májusi fénynek s ezt kérdezte:
– Maga tette?
– Én…
– Miért?
– Én…én…
– Mi az, hogy én? – mormogott a tanácsos bosszúsan. – Ezt már hallottuk. Azt kérdeztem, hogy miért tette? Miért?
– Én…
– Haragudott rájuk? Bosszút akart állni? Vagy bántották? Valamiért csak tette.
Anna ráncolta fiatal, de korán-redős paraszt-homlokát. És tördelte a kezét. Sóhajtozott.
– Jaj, – mondta – jaj – kétszer s végigsimította haját azzal a modoros-eszelős mozdulattal, melyet még az asszonyától tanult.
A rendőrorvos tárgyalt valamit a tanácsossal.
Annát az orvos még közelebb állította az ablakhoz. Becsukott tenyerét a lány szeméhez szorította s elkapta onnan gyorsan, sokszor egymás után, mintha játszanék. Odanyúlt a füle kagylója mögé, erősen nyomogatta. Kérdezősködött erről-arról. Leültette egy székre, veregette a térdét.
Akkor vette észre a tanácsos, hogy a lány ingén még két vérfolt vöröslik, akkora, mint két pipacs.
– A baja van – magyarázta az orvos.
Erre ez a sok férfi, aki ott volt, mind Annára tekintett, aztán félrepillantott, férfias szeméremmel.
– Különben alig véres – mondta a tanácsos, amíg tovább vizsgálgatta és emelgette a karját.
– Csak itt. Meg itt ni. Mosakodott? – kérdezte tőle. – Hol mosakodott? Benn majd úgyis levetkőztetik – mondta a többieknek.
Az urak megint beszéltek egymás között, az urak megint írtak. Mindig beszéltek, mindig írtak.
– Hol volt a kommünben? – faggatta a tanácsos. – Hol szolgált? Kiknél? Mi annak a foglalkozása? Nem volt valami kommunista szeretője, valami terrorista, aki olyan írásokat adott magának, olyan vörös írásokat?
Mégis csak rablógyilkosságot kellett föltételezni, noha ez sem volt valószínű, mert a pénzt, az összes értéktárgyakat rendben találták.
– Mit vitt el? – vallatta a tanácsos. – Na mondja meg szépen. Hová dugta? Jobban teszi, fiam, ha bevallja. Mi úgyis rájövünk mindenre.
Kiadta a rendeletet.
– Motozzák meg.
– Föl a kezet – vezényelt a rendőr.
Anna ügyetlenül nyújtotta föl a két karját, a könyökben kissé behajlítva.
– Egyenesen – igazította a rendőr.
Most már egyenesebben tartotta a két karját s a gyilkos lány a legszörnyűbb bűnnel tetézve az ittlevőknek egy pillanatig valami régi, félszeg oszlopos-szentet idézett az emlékezetükbe, aki égnek tárt karral áll.
A detektívek hozzáláttak a motozáshoz. Kést, lőfegyvereket kerestek nála. Végig tapogatták keblét, szoknyáját. Elöl, hátul.
– Semmi – mondták – semmi.
Be is fejezték már a helyszíni szemlét. Jöhettek a hullaszállítók. A rendőrorvos meg a tanácsos aktákat írt alá az asztalon.
Most a tanácsos odafordult a két detektívhez:
– Kísérjék be.
Anna még mindig fölfelé tartotta a két karját, már merőben céltalanul, mert közben megfeledkeztek róla. A detektívek intettek neki, hogy most már leengedheti.
És ezt mondták:
– Menjünk.
A lány nem mozdult.
Erre közrefogták, az egyik detektív a karjához ért. Ő azonban egész könnyedén eltolta magától.
A tanácsos, aki le-föl sétált a szalonban, megállt. Odaszólt a detektíveknek:
– Bilincselje meg.
A detektív a lány csuklóit szépen egymásra tette, körültekerte a lánccal, mely halkan csattant.
Anna ezt már engedte. Kíváncsian nézte megbilincselt két kezét.
A bilincs egészen új volt, még fényes is, vékonyka-hitvány lánc, de azért erős, nem lehetett szétszakítani. Vastagabbnak gondolta meg rozsdásnak, valami ormótlan golyóbissal a végén. Mégis úgy tetszett, hogy ismerte valahonnan, régi időktől fogva, talán a népmesékből, melyekben a királyi palota mellett mindig ott a börtön. Már nem is csodálkozott rajta. Közönyösen szemlélte és úgy állt ott, mint aki már régtől fogva viseli és már régtől fogva megszokta.
A detektív föltette fekete keménykalapját és útnak indította. Kinn a folyosón suttogtak körötte: „gyilkos…itt a gyilkos…” Stefi és Etel sápadtan hajolt előre a második emeleti folyosó korlátján, csapkodta a kezét. Az egész ház reszketett.
Később ugyanezen a lépcsőn két fekete fakoporsót hoztak föl, abba beleemelték az áldozatokat, a törvényszéki bonctani intézetbe szállították, a fagyasztóba.
De alig múlt el egyik meglepetés, jött a másik. A detektívek egy félóra múlva visszarobogtak, Ficsort és Ficsornét is bevitték magukkal a bűnrészesség gyanúja alatt, a nyomozás során gyanú támadt tudniillik, hogy egyetértésben vannak a gyilkossal s a rokonok összejátszottak.
A fölfordult házban most Etel házmesterkedett és Drúma vette át a parancsnokságot. Két válaszos sürgönyt küldetett a postára Stefivel: az egyiket a megboldogult asszony testvérbátyjához Egerbe, a másikat Jancsihoz, aki már visszautazott Bécsbe. Állandó összeköttetésben volt a rendőrséggel. Ő fogadta a riportereket is, akik a gyilkosság hírére egymás után jelentkeztek interview-kat kértek tőle, a cselédektől is, a megírandó „színes” riportok számára.
Egyébként mindenki elvesztette a fejét. Moviszter is csak ímmel-ámmal tartotta meg rendelőóráját, aztán átment Drúmáékhoz. A ház lakói a tegnapi mulatság csömörétől álmatlanul, fázékonyan bújtak össze. Drúmáné tejeskávét, kalácsot adott a látogatóknak, akik természetesen folyton ezen a rémségen töprengtek.
– Nem értem, – sopánkodott Moviszterné – nem értem, akármit csinálok, nem megy a fejembe. Egy ilyen lány, egy ilyen becsületes lány…
– Nekem már régóta nem tetszett – szólt Drúmáné. – A szemében volt valami gonosz. Alattomos pofája volt.
– De majdnem egy évet szolgált már náluk. És ismertük mindnyájan. Olyan megbízhatónak látszott.
– Te, – mondta Drúmáné a homlokára csapva – most jut eszembe. Nekem volt egy kisollóm. Tudod, olyan kicsit görbe körömolló. Nagyon szerettem. Ez a kisolló karácsony után eltűnt. Hetekig kerestük a Stefivel, még szóltam is neked, hogy sehol se találjuk. Fogalmunk se volt, hogy ki lopta el. Végre itt senkise jár. A Stefi nem lop és a te Eteled se. Hát kérlek: ez vitte el.
– Azt gondolod?
– Azt, édesem. Meg vagyok győződve. Aki gyilkol, attól minden kitelik. Nem azért mondom. Hiszen ismersz bennünket. Nálunk az ilyesmi – hála istennek – nem játszik szerepet. De a fejem teszem rá: ez vitte el.
– Érthetetlen – dünnyögte Moviszterné. – Az ember félni kezd, nem tudja, hogy kikkel él együtt. Szörnyűség.
Komor, ideges hangulat borult a szobára. Drúmáné az ölébe vette kisfiát, megcsókolta, borzongva tekintett körül a fényes, polgári kényelemmel berendezett ebédlőben. Az ura fölkelt, a délutáni élményétől, a rettenetes képtől, melyet tulajdon szemével látott, nem tudott szabadulni, így szónokolt:
– Megmérgezték az egészséges magyar nép lelkét. Azok a bitangok, azok a zsiványok. Azelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Egy ilyen iszonyúság. De a sok kommunista propagandának, az agitátor-iskoláknak itt az eredménye. Ez a bolsevizmus utolsó kilengése.
– Meg a háborúé – tette hozzá Moviszter.
– Azt hiszem, – mondta Moviszterné – mégis csak őrült volt. Mert aki épeszű, az nem csinál ilyesmit. Végre semmi oka se volt. Nem beszámítható.
– Nem beszámítható – vitatkozott vele Drúma, – ugyan kérem, nagyságos asszonyom. Ezt a legkönnyebb mondani. És ez a két emberélet? Föl kell kötni. Vagy te azt hiszed, Miklós, hogy ez csakugyan nem beszámítható?
– Amikor elkövette, akkor semmi esetre sem. De különben…
– Hallja? A férje se hiszi, pedig ő orvos. Hogyne, majd legyilkoltatjuk magunkat. Kötelet a nyakára. Ha beteg, akkor is pusztuljon. Ki kell irtani, mint egy mérges kelevényt. Együtt dolgoztak mind: Ficsor, az a vörös gazember, a felesége, az egész banda. Ezt nem lehet elintézni egy orvosi izével, hogy terhelt, hogy gyönge az idegrendszere, ehhez jogászi belátás kell. Mert mi lesz különben a társadalommal. Igenis, ki kell égetni a kígyófészket, ki kell irtani mind. Aki a társadalom rendjét megbontja, az vesszen. Irgalmatlanul. Akasztani, akasztani…
A kis Drúma az anyja ölében nyafogni kezdett. Anyuskája fölkapta, vitte, vitte, úgy csitítgatta. Drúma is nyugtalankodott, hol marad olyan sokáig az a Stefi, hiszen csak a Fő-utcára szaladt, a postára.
Most a homályos lépcsőházba belopózkodott egy lány.
Nesztelenül surrant föl, mint az árnyék, az első emeletre a falak mentén, nem vette észre senki. Megállt Vizyék rendőrileg lepecsételt lakása előtt, csöngetett, többször egymás után.
Percekig várt, majd hogy senki sem jött, leült az ajtó elé és elkezdett keservesen sírni. Etel beszaladt Drúmáékhoz:
– Tessék jönni, – újságolta lélekszakadva – itt a Katica.
– A Katica? – kérdezték megriadva, mert ezen a baljós napon minden ijesztőnek tetszett, egy új szerencsétlenség előjelének. – Ki az a Katica?
– Aki a Vizyéknél szolgált azelőtt.
– Mit akar itt? – idegeskedett Drúma. – Miért nem csukta be a kaput? Ki engedte be?
Mindnyájan a folyosóra tódultak. Onnan megindultan és döbbenten szemlélték ezt: a cseléd, a régi cseléd fehér szoknyájában, rózsaszín ingblúzában, lakkcipőjében ült halott gazdáinak portája előtt, mint a hűség eleven szobra, mint egy visszajáró kísértet. Hangosan jajveszékelt.
– Siratja őket – susogta Etel s ő is könnyet törölt ki szeméből.
Mindez valóban olyan ríkató volt, olyan érdekes és nagyon gyönyörű, akár egy ponyvaregény utolsó fejezete. Az a gyülevész népség is megcsodálta, mely betódult az utcáról a lépcsőházba.
Drúma leküldte Etelt, hogy az idegeneket távolítsa el, kulccsal zárja be a kaput, a lányt meg vezesse föl hozzájuk.
Katicába nem lehetet lelket verni. Az csak itta a forró könnyeit, sehogy se akarta abbahagyni. Etel veregette a hátát. Valósággal támogatnia kellett, mikor a lépcsőn fölkalauzolta Drúmáék konyhájába.
Itt leültették a háziak. De alig nyitotta ki a száját, megint elbőgte magát. Azt is csak nagy nehezen bírta kinyögni, hogy került ide.
Az imént olvasta az esti újságban, erre legott felöltözködött, sietett, hogy láthassa azt az áldott méltóságos asszonyt és a méltóságos urat, akinél nem volt jobb ember a földön.
– De én tudtam, – fuldokolt levegőért kapkodva – én éreztem ezt, én megálmodtam.
– Mit álmodott, Katicám aranyom? – szólt Etel.
– Menyasszony volt – zihálta.
– A méltóságos asszony?
– Olyan szép, halvány mennyasszony. Fehér fátyollal. Koszorúval a fején.
– Az rosszat jelent. A lakodalom mindig rosszat jelent.
– És sütöttünk-főztünk, annyi csirkét öltünk, csak úgy csöpögött a zsír.
– Pláne a vendégség.
– El is akartam jönni, hogy figyelmeztessem. Jaj, ha én eljöttem volna. Jaj, ha én itt maradtam volna. Mert több ilyen hely nem volt Budapesten.
Katica facsarta az orrát, a zsebkendője már olyan vizes és piszkos lett, mint egy mosogatórongy.
Drúmáné, hogy eltérítse bánatától, ezt kérdezte tőle:
– Hol szolgált most, Katica?
– Itt egy gázgyári mérnöknél, – és bömbölt újra.
– Na jól van, ne sírjon már. Nézze, itt a Stefi is.
Egy findzsába tejeskávét öntött, megtetejezte vastag, zsíros föllel, eléje tette:
– Igya meg, Katicám. Ott mellette két darab jó friss kalács is. Stefikém, lelkem, maga is kávézzék, ma még nem is uzsonnázott. Hozzon ki egy kis gyümölcsöt, benn van a pohárszéken. Etel, nem akar egy csésze kávét? Egyenek. Mit csinálhatunk? Sajnos mi már nem változtathatunk rajta.
Magukra hagyták a cselédeket.
Ez a három lány kisírt szemmel hallgatott, mint három gyászoló családtag. Katica a fájdalomtól részeg volt. Arcán az átázott rizspor megtúrósodott.
De amikor a másik két cseléd bizonyos szószátyár tárgyilagossággal elmesélte a gyilkosságot, érdekelni kezdte. Hiányos képzeletével is követni tudta az eseményeket, a tett színterét pontosan ismerte. Mindig újabb és újabb részleteket követelt, nem bírt betelni velük. És hogy később a lányok már kifogytak mondanivalójukból, maga ismételte el az egészet, annyira átélve, hogy beleborzongott, olyan szemléletesen, mintha ő is ott lett volna. Csak azt sajnálta, hogy már elszállították szegényeket. Még egyszer, utoljára szerette volna látni őket, legalább a méltóságos asszonyt, a vérébe fagyva, abban az ágyban, melyet annyiszor vetett meg neki.
Bent Katicáról tárgyaltak.
– Látod, – mondta Drúma – ez is bizonyítja, hogy milyen emberek voltak. Akiket így sajnálnak a volt cselédjeik, azok nem lehettek rossz emberek. Milyen lány volt különben ez a Katica?
– Jó érzésű lány, – felelte Drúmáné – szorgalmas és úgy tudom, erkölcsös. A legjobb cselédjük volt. Nem is értem, miért engedték el. Ha ő itt marad, akkor bizonyára nem történik meg ez. Nem gondolja, doktor úr?
– Lehet, – szólt Moviszter, mélyen eltűnődve – lehet.
(Folyt. köv.)
