XI.
XI.
Időm és pénzem volt ahhoz, hogy emberibb életet éljek s ez az állapot közelebb vitt magához a teljesebb élethez. Szorgalmasan jártam az egyletbe, ott voltam a kedélyes estéken, a tanító felolvasásokon, olvastam a Népszavát, mint a mi lapunkat és kifejlődött belőlem a vitatkozás szenvedélye. Nem felületesen vettem a dolgokat, iparkodtam mindent alaposan átlátni, vitatkozás közben a magam gondolatait elmondani s emiatt gyakran volt összeütközésem nemcsak a szűkebb barátaim között, hanem az egyletben is. Ahogy a munkaadóm előtt nem tudtam megjuhászkodni, az egylet vezetősége előtt se hajtottam meg szó nélkül a zászlóm. Ezekben az emberekben volt valami hidegség, valami kellemetlen rátartiság s ezt én túlzottan feléreztem és sokszor volt emiatt kellemetlenségem.
– Az nem lehet, hogy a szocialisták között játszhassa valaki az urat – mondtam –, egyformák vagyunk valamennyien s ha valakit beválasztanak a vezetőségbe, az nem azt jelenti, hogy ő most már fölénk került.
– Ne okoskodjon, szaktárs! – mondták. – Értse meg, hogy a vezetőség egy felelős testület és az egyletben úgy kell mindennek történni, ahogy ők azt jónak látják.
– Hát én ezt nem nyelem le szó nélkül! Vezetőség ide, vezetőség oda, mi szocialisták vagyunk és az a kötelességünk, hogy a kapitalisták ellen harcoljunk, ne pedig hogy egyesek urat játsszanak itt az egyletben.
Éreztem, hogy megdönthetetlenül igazam van, de sokszor mégis alulmaradtam a vitában. Szenvedtem emiatt, hogy nem tudtam jól megmondani azt, amit akartam. Ha valahol megtámadtak, nem tudtam gyorsan és eléggé világosan visszavágni.
Csak magamemésztően dühösködtem s a többiek előtt elvesztettem a csatát, heccelődőn mulattak fölöttem.
Valaki azt ajánlotta, hogy vegyem meg Vanczák elvtársnak most megjelent könyvét, amiben azt írja meg, hogyan kell egy szónoknak beszélni.
Megvettem. Ez volt az első könyv, amibe belenéztem, amióta az iskolából kimaradtam. Nem volt vastag s mivel egy vasas írta, előre is volt hozzá némi bizalmam.
Úgy kóstoltam bele a sorokba, mint a ló a szalmába.
Jöttek a sorok egymás után, túljutottam oldalakon és csodálkoztam rajta, hogy semmi különösebb nem akadt a szemeim elé. Úgy beszéltek nekem erről a könyvről, mint amiből tanulni lehet valamit. Én nem találtam benne semmit, ami új, ami csábító lett volna előttem. Volt benne egy halotti beszéd, ami mintául szolgált ahhoz, hogyan kell egy szocialista szónoknak egy szocialista koporsója fölött beszélni. Becsuktam a könyvet és meg voltam győződve róla, hogy én soha senkinek a koporsója előtt nem fogok így szónokolni.
S egy időre megint elég volt a könyvekből. Sokkal jobban érdekeltek önmagam kétségei és töprengései, mintsem valakire most elfogultság nélkül figyelni tudtam volna. A párt kiadta a jelszót, hogy küzdeni kell az általános választási jogért s a szakmában is naponta adódtak esetek, amik érdekeltek és izgattak bennünket. Esti tüntetések voltak, ezeken lelkesedéssel részt vettem, botokkal és kövekkel megtömött zsebekkel mentünk be Angyalföldről a kivilágított körutakra. Szerettem ezeket az estéket, nagy eredményeket vártam tőlük, hogy milyeneknek kellene lenni ezeknek az eredményeknek, azt nem tudtam volna megmondani, de vitt előre a dacos fiatalságom és a jobb jövőbe vetett hitem. Módszeresen dolgoztunk, kis csapatokba osztottan szivárogtunk be a kültelkekről, aztán összeverődve elfojtott lelkesedésünktől felhevülten bőgtünk és ordítoztunk emberi jogainkért. Aztán megjöttek a rendőrök gyalog és lóháton és ránk törtek, mint egy veszedelmes csordára a vadászok, használták az öklüket és kardjukat, szétszórtak bennünket. Véresek és megdühödöttek voltunk s megrongált villamosok és bevert kávéházi ablakok maradtak mögöttünk.
Ha ezekről a véres kirándulásokról megtudtak volna valamit a műhelyben, könyörtelenül kidobtak volna bennünket a munkából. Ott sem tagadtuk meg, hogy szocialisták vagyunk, de taktikusok voltunk s csak alkalomadtán elejtett szavakkal agitáltunk. S a társaink, akik eddig valósággal kalitkába voltak zárva az egylet elől, megszerettek és megbecsültek bennünket. Ez olyan idő volt, mikor különösebb szomorúságok nélkül éltem.
Havi segítséget küldtem haza az anyámnak, szabónál csináltattam magamnak ruhát s még elég pénzem maradt a szombat esti mulatozásokhoz is. Ezek a mulatozások már nem a zugkocsmákban, hanem a zenés külvárosi kávéházakban történtek meg. Sült húst vacsoráztunk s aztán üvegsört ittunk számolatlanul. A cigányok már ismertek bennünket s éjfél után csak nekünk húzták. A kasszírnő kijött a kasszából és a miénk volt, ahogyan akartuk. Különös kedvem telt abban, hogy ezzel a nővel játsszam. Reggel felé már táncolnia, repülnie és énekelnie kellett, mint valami idomított madárnak. Aztán ráfektettem a biliárd asztalra és gurigáztam vele.
A pénzt nem sajnáltam, a jövő héten megkerestem azt, amire szükségem volt. Jókedvvel dolgoztam, az anya nem játszhatott nagyobb szeretettel a gyermekével, mint ahogyan én a csapágyakkal tudtam bajlódni. Akkordban s mindenki a saját felelősségére dolgozott, az egész munkakörünk olyan volt, amit nem ellenőrizhetett a mester, megtehettük azt, hogy az akkordkönyvbe úgy és annyi munkaárat írtunk be egy munkáról, ahogyan nekünk az jól esett. Nem csináltunk nagy csalásokat, de az sem okozott lelkiismeret-furdalást, ha kétszeres időt számítottunk valamire. Azoknak a munkásoknak azonban, akik napszámban dolgoztak, az úgynevezett véglegesítetteknek, akiknek egyenruhájuk volt s öregségükre nyugdíjat kapnak, egyelőre meg kellett elégedniük az éhbérrel. Ők voltak azok, akikért mi kiváltságosok izgatni kezdtünk a telepen. Nyíltan nem mozoghattunk, úgy beszéltük meg az egyletben, hogy egy dalárdát fogunk kezdeményezni s ezen belül próbáljuk meg az emberekhez közelebb férkőzni. A dalárdát sikerült összehoznunk, az üzletvezetőség is szívesen látta ezt a kezdeményezésünket s a főmérnök lett a dalárda atyja. Nekem nem volt hallásom, hogy mégis bent maradhassak a csoportban, kottakezelő lettem.
A dalórák után együtt elmentünk a kantinba s itt lassan olyan dolgokról indultak meg a beszélgetések, amik már a munkásmozgalom keretébe tartoztak. Nem a szocializmusról, csak a emberek mindennapi bajairól beszélgettünk s az emberek észre se vették, milyen közel állnak már az egylethez, amiről különben, ha megkérdeztük volna őket, nagy elítélően nyilatkoztak volna.
– Egyszer össze kellene jönni az egész telepnek, hogy megbeszéljük ezeket a dolgokat – indítványozta valaki a véglegesítettek közül. – Az nagyon rendben van, hogy nyugdíjat kapunk, ha már itt megöregszünk, de miért kell azért nyomorognia az embernek, ha állandóan dolgozik.
Az emberek nagyobb része gondolni se akart ilyen gyűlésfélére, valami rosszat sejtettek a dolog mögött és az egész ügy a semmiben maradt egy ideig.
Ittak és danolásztak.
Levelet kaptam hazulról, amiben azt írták, ha nincs ellenemre, anyám és testvéreim felköltöznek Pestre. Az öreg nem akar jönni, de az anyám inkább elválik tőle, annál is inkább jönne, mert a vasúti altiszt egy közönséges gazember és a Mariska nem megy hozzá feleségül. Az apámat sajnáltam, de örültem neki, hogy testvérem kiadta az altiszt útját. Beleegyeztem, hogy költözzenek föl.
A néném nem fogadta szívesen ezeket a készülődéseket. Ez így bizonyára nem illett bele az ő számításaiba s megpróbálta, hogy lebeszéljen a terveimről.
– Te még egy fiatal ember vagy – mondta, – miért kell, hogy beletemesd magad a családba. Nem elég, hogy havonta küldözgetsz nekik, most már egészen a nyakadba akarnak ülni.
S most már engedte, hogy bármikor együtt legyek a Rózkával, sőt úgy láttam, hogy direkt megrendezi ezeket az alkalmakat.
Minden vasárnap paprikás tyúkot ebédeltünk tarhonyával s egy liter bort is fizettem az ebédhez. Egy ilyen alkalommal azt mondta a néném:
– Csalódtam benned, Lajki. Azt hittem, az anyósod leszek, de most már idejön az a boszorkány anyád s nem lesz az egészből semmi.
Nagyon szabadszájú asszony volt, még egyebet is mondott, én csak úgy felületesen válaszolgattam. Bántott ez az egész dolog, de nem akartam összeveszni vele. Nem a Rózka miatt nem, akit szerettem s akinek soha semmi rosszat nem akartam. A lány is haragudott az anyjára és mentegetődzött előttem.
– Tudom, hogy te egészen más vagy, mint ő és én örömmel el is vennélek feleségemül, de hiszen még a sorozásokon se vagyok túl.
– Ha én máshoz is fogok férjhez menni, – mondta – azért akkor is szeretni foglak téged.
Így beszélgettünk s amit mondtunk, azt komolyan hittük is. Látszott rajta, hogy ő sem örül annak, hogy az anyámék idejönnek, de ha én így akartam, ő belenyugodott. Lakást is ő vett ki a részünkre, közel hozzájuk a Fóti-úton.
S egy este, hogy a munkából hazajöttem, már vártak rám az anyám és a három testvérem. Örültem nekik, de azért kicsit idegenül hatottak rám. Mintha egészen mások lettek volna, mint az itteni emberek. Félénken mozogtak s mindent szinte csodálkozva néztek meg. A Mariska feltűnően megtelt, nagy lány volt. S olyan szégyenlős volt, hogy alig mert velem szóba állni.
– No, Lajki – mondta a néném – most aztán elvisznek. Ne hagyd, hogy fölfaljanak ezek a nőstények.
A lakás még nem volt egészen rendben, úgy beszéltük meg, ezen a héten még itt alszom. Anyámék későn mentek el tőlünk s mikor lefeküdtünk, sehogy se tudtam elaludni. Az én ágyam a sarokban volt, Rózka a díványon aludt a fejemtől jobbra. Egyszer csak éreztem, hogy valaki a takaróm fölött tapogat. Az ő keze volt. Megfogott és húzott lefelé, magához a díványra. Velem szemben aludt az anyja a másik lánnyal és szuszogtak.
Óvatosan átcsúsztam a díványra. Odabújtam a rövidingű lány mellé, forró volt a teste s az arca nedves a sírástól.
– Szeretsz? – súgta.
Nem mertem felelni és nem mertem mozdulni. Ha most az anyja fölébredne és lámpát gyújtana? De ha nem is ébred fel, én nem akarok semmit. Egy szocialista nem akarhat semmit egy ilyen tiszta, fiatal lánytól. Majd szétestek a csontjaim az izgalomtól, de azért uralkodott rajtam az eszem. Olyan voltam, mint egy megkísértett szerzetes és visszamentem az ágyba úgy, ahogyan félórával előbb elmentem onnan.
Valósággal beteggé tett ez az éjszaka s ha a család még nem lett volna itt, bizonyosan azt írtam volna nekik, ne is jöjjenek.
Már együtt laktunk, de esténként, ha nem akadt dolgom az egyletben, vagy a Rózka volt nálunk vagy én voltam őnáluk. Lassan a családommal is összeszoktam és boldogok voltunk így együtt. Két barátom addig könyörgött az anyámnak, míg végre beleegyeztünk, hogy hozzánk jöjjenek kvártélyba. Nem voltunk rászorulva erre a pénzre, de így együtt voltunk egy igazi család.
Elmaradtak a szombat esti mulatozások is, hiszen eddig is csak az otthontalanság, a magányosság volt az, ami a kocsmába vitt bennünket. Vacsora után fölhozattunk pár üveg sört, az egyik falusi gyerek szájharmonikázott és iszogattunk és táncoltunk.
Vasárnap délig hevertünk az ágyban, estére mégis fáradtak lettünk önmagunktól. Aztán kezdődött az egész heti munka. Utálat és nyugtalanság nélkül dolgoztunk. A dalegylet szépen alakult s a mi agitációnknak is megvolt a maga eredménye. Anélkül, hogy akartuk volna, én és a barátom az érdeklődés központjába kerültünk. Ha valakinek valami baja akadt, elmondta azt nekünk és tőlünk várt segítséget. És egyre több embernek akadt panaszolnivalója. Gyáva, öreg szolgák jöttek el hozzánk sugdolózni és valami láthatatlan szálakkal egyre szorosabban kötődött eggyé az egész telep. A párt meglehetősen közömbösen vett tudomást a mi munkánkról. Nem hittek a villamos alkalmazottak megszervezhetőségében s így nagy részben a magunk belátása szerint s a magunk felelősségére mozgolódtunk. A politikai agitációval is megpróbálkoztunk, de ezek a kérdések alig érdekeltek valakit. Aki politizált, annak határozottan hazafi elvei voltak, a szocializmusról vagy az általános választási jogról, ami szerintük a zsidók kitalálása volt, hallani sem akartak a vasutasok. De a „Szent Korona” egyesületéhez sem akartak csatlakozni, be kellett látnunk, hogy ezekkel a nagy részben parasztemberekkel csak a saját körükön belül lehet valamire boldogulni. Lassan, lépésről-lépésre haladtunk előre.
Kint azonban izzott a hangulat. Dacára annak, hogy új gyárak nyíltak meg, nagy volt a munkanélküliség s a szocialisták erősen dolgoztak. A vasas központ elhatározta, hogy Angyalföldön összpontosítja a kisebb szakmai csoportokat s egy nagy egyesületet alapít a Gömb-utcában. Nagy belső harcok indultak meg e körül a kérdés körül. Minden csoport a maga embereit akarta beültetni a vezetőségbe, nekigyürkőzötten készülődtünk a választásra. Egy fizetett titkárállásról is szó volt s én úgy találtam igazságosnak, hogy a legnagyobb csoport elnöke, ha nincs ellene személyi kifogás, legyen a titkár. A mi csoportunk talán a legkisebb volt mind között, a tagok azonban a legintelligensebb munkásokból kerültek ki, értettek az agitációhoz s így a mi elnökünk Peier nyerte el az állást. Ez az általam vélt igazságtalanság sokáig elkedvetlenített a belső munkától. Úgy gondoltam, a munkásmozgalomnak a legteljesebb tisztaság jegyében kell élnie, közöttünk nem engedhető meg, hogy egymást kijátsszuk vagy félrevezessük. Hogy milyen okos ember volt Peier, azt nem tudtam, de nem tetszett a hideg kimértsége s még inkább a feleségében volt valami, ami türelmetlenné és bizalmatlanná tett. Én az agyondolgozott, megkopott proletárasszonyok között éltem s ez az asszony szépen volt öltözködve s éreztem, hogy csak úgy tessék-lássék ereszkedik le közénk. Később láttam, hogy Peier mozgékony és elég bátor, aki mindenáron keresztülhajtja az akaratát. A Gömb-utcai egylet komoly erőket jelentett az akkori mozgalmakban. Egyre inkább be kellett látnom, hogy a munkásegyletek nem a szentek gyülekezetei, hanem harci szervezetek, telve hibákkal és erényekkel. Elsősorban a végzett munka eredménye a fontos. Ha azt mondták: Ki az utcára, – tétovázás nélkül kivittük a bőrünket a rendőr-kardok és lópaták elé.
Egy nagy tüntetésre készültünk, vasbotokkal és revolverekkel szereltük föl magunkat. Azt hittük, a világ sorsa fog eldőlni ezen az estén.
– Arra vigyázzon mindenki – mondta a titkár, – ha rendőrség kezére kerül valaki, semmit se találjanak nála. Ha megtudják, hogy itt szereltük föl magunkat, föloszlatják az egyletet.
Halálszaga volt a városnak. A körúton rendőrök cirkáltak, az üzletesek lehúzták a redőnyöket, csak a kávéházak belsejében égtek a lámpák. Valahol a Rákóczi-úton kezdődött a zenebona. Sikoltások és ordítozás, csörömpöltek az ablakok. A Váci-úton egy villamost kifordítottak a sínekből.
Mint mindig, a rendőrök megint erősebbek voltak nálunk.
A Nyugati előtt egy egész sereg tüntetőt bekerítettek. Megindult értük a harc, verekedtünk, mint a háborúban s végre alig is fogtak el közülünk párat. De sokan szánalmasan lerongyolódtak és megsebesültek.
Otthon izgatottan vártak bennünket. Éjfél felé egyenként megérkeztünk. Az egyik, aki harmonikázni szokott, véresen, bedagadt ábrázattal jött haza.
Megrémültek tőle.
A testvérem sápadtan, megmeredt szemekkel nézte, aztán ájultan elvágódott a padlón.
(Folyt. köv.)
