VII.
VII.
Politikával a jövőben, tanulmányaival a múltban él.
A jelen: szürke legényszoba.
Már-már agglegényszoba.
A baráti kompániák felejtetése kevés.
Nagy férfi-barátságok érzései csak mintha az eltemetett legmélyebb szellemét idéznék.
Egyszer mintha maga az eltemetett jönne vissza.…
Kék szeme volt, mint Ottiliának.
Lónyay Mária.
A szerkesztőségi órák után csodálatos délutánok és esték.
A leány az érett lélek szépségeit szinte mind mélyebb és mélyebb ragyogással adja vissza.
A társaság már azzal a megértő nézéssel kíséri, ahogy az egymásnak szántakat nézik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az éjjel, a fekete kávé és a tea megoldást nem hozott.
A legényszoba vastag füstjében a lélek arca kísértetiesen imbolygott.
Lehetek még boldog?
– Ő fiatal, én vénülök. – Ezt az ész mondta.
– De megért. – Könyörgött a lélek.
– Úgy nem, mint Ő – csüggedt el.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nincs jogom, nincs jogom…
A gyertyák csonkig égtek. A vaksötétben csak a szív ketyegett tovább.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lónyay Máriához nem ment el többé soha.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
