4.
4.
Már három hónap is elmúlt azóta, hogy Laurent ecsetjére vette Olga arcát, elillanó mosolyát, befelé fordult, meg nem fogható mosolyát. Közben már egynéhány nagy és kitűnő ember portréja készült el, de Olgáé csak nem haladt előre. Illetőleg ezzel is elkészült, ez is kép, csak Olga nem volt a képen: a lelke hiányzott. Ezt nem tudta megfogni, a lelkét, az arca minden nap más és más volt, – de a lelke nem változott és mégis ezt nem tudta megfogni.
Hetenként háromszor látogatta meg Olga Laurent-t a műtermében. Már jóval többet beszélgettek, mint amennyit Laurent festett.
Az udvarhölgy már elolvasott több francia regényt, később pedig már magával hozott vastag angol regényeket és nagy odaadással és lelki megtagadással olvasott. Majdnem biztos, hogy sose figyelt oda, hogy miket beszélhetett egymással a nagyhercegnő és a festő. Nem is hallott volna semmi különöset.
Mindenféléről beszélgettek, csak önmagukról nem. És mégis mind a ketten úgy érezték, hogy folyton magukról beszélnek. Laurent sose mondta el, hogy reszket a kezében az ecset és hogy sokszor egy vonást se tesz a képen. Olga sose mondta el, hogy álmatlanul tölti el éjszakáit, mert őrá gondol, a festőre és nem a nagyhercegre, aki a Kárpátokban hadsereget vezényel. Laurent mindig hallgatott arról, hogy órákkal előbb lesi már az erkélyről, hogy mikor tűnik fel Olga kocsija. Olga mindig hallgatott arról, hogy csak azért érdemes élnie, hogy hetenként háromszor egy-egy félórára a festő szemébe nézhessen… Laurent sose beszélt arról, hogy meghalna Olga egy csókjáért, és Olga sose beszélt arról, hogy ott hagyna mindent, rangot, pompát, mindent a festőért.
És mások se beszéltek erről soha. Még ez is különös volt.
Egyszer, a három hónap alatt, egyetlenegyszer esett meg, hogy Laurent úgy csókolta meg Olga kezét, mintha közönséges polgárnő volna, nem előírás szerint, ceremóniásan, hanem mintha elárusítólány volna a La-Fayette-ben, vagy a felesége egy nyakkendő-kereskedőnek, aki üzleti ügyben elutazott. Ez a szabálytalan kézcsók megremegtette mindkettejüket, ez történt közöttük, semmi más, amíg Laurent a képet festette.
Aztán… forradalom lett. Jöttek a bolsevikok. A cárt elfogták. Mindenki menekült, aki csak tudott.
Laurent letette ecsetjét; az új irányzat kiszárította a festékestubusát. De kit is festett volna le? Lenint? Trockijt? Erre nem kényszeríthették, francia állampolgár volt. És hová lettek a tábornokok, a gyárosok, a grófok, a nagyhercegek?
És hová lett Olga Pavlovna, a kis csipke-asszony…?
Nem tudta. Kuporov se tudta meg, bárhogy is igyekezett hírt szerezni róla, arról értesült az öreg Kuporov útján, hogy Péter Alexandrovics nagyhercegnek sikerült megszöknie s így valószínűleg a feleségének is. De azt is megtudta Kuporov, hogy a vörösőrségen az a hír járja, hogy a nagyhercegi pár csak Laurent Gérard segítségével tudott megszökni. Laurent csodálkozott ezen, de megnyugtatta Kuporovot, hogy ha módjában lett volna, valóban megtette volna.
Laurentnak nem volt többé mit keresnie Péterváron. Tűrhetetlen volt számára ez a pokol, amelynek tüzét Leninék élesztették. Csak el, el innen Pétervárról, minél előbb! Fülébe jutott, hogy a külföldi követségek rövidesen elhagyják az országot s különvonat viszi őket a finn határig. Azt is megtudta, hogy mihelyt a követségek elmentek, nyomban lezárják a határokat s akkor még csak reménye se lehet arra, hogy kiszabaduljon ebből a nyomorúságból. És akkor a bolsevikok kihúzzák a hálót, amelyben bennakadtak a halacskák, a jó finom halacskák… egy nagyherceg, egy hadvezér, egy bankár, vagy akár egy kis festő is, aki bejáratos volt a cári udvarhoz. Akkor aztán az isten irgalmazzon… Hogy ő francia állampolgár? Ó, ki keresné őt és ki felelne érte, Eltűnt, ennyi lenne az egész.
Egy perc veszteni való ideje sincs. Elsietett a francia követségre, hogy vigyék őt is magukkal. Nem volt ennek semmi akadálya, még a szovjet-hatóságnak se volt ez ellen semmi kifogásuk, – csak azt hangsúlyozták, hogy ha Gérard festőt a vonat elindulása után még Pétervárott találják, – nem felelnek érte. Erre a fenyegetésre nagyot nevetett Laurent. Hogy ő itt marad?! Hát ha az összes cári kincseket odaígérnék neki!? Laurent rohant haza, hogy csomagoljon.
A vonat hét órakor indul és már hat óra.
Közben Kuporov halálra kereste Laurent-t. Egy barátja, aki kényszerűségből hivatalt vállalt a forradalmi törvényszéknél, elárulta, hogy a letartóztatandók között van Gérard is. Kuporov felrohant Laurent műtermébe. Csak Josipot találta ott, amint keserűen, szomorúan rakosgatta az árván maradt ecseteket. Búsan ültek és várták Laurent-t.
A külső ajtó nagy zajjal becsapódott, majd betoppant Laurent.
– Josip, Josip! Pakolni, pakolni! Utazunk!
Laurent ledobta bundáját és Kuporov nyakába ugrott.
– Nikolaj! utazom! Hazamegyek Párizsba. Párizsba! Nem érted? Hazamegyek! Itt hagyom Pétervárt, téged is, meg Josipot is.
Ugrált örömében, a kezeit dörzsölgette. Megragadta a szólni sem tudó Kuporov vállát.
– Utazom Párizsba! megint látni fogom az én szenvedő, gyötrődő, drága, gyönyörű Párizsomat! És festeni fogok Párizsban. Nicolas, hallod? Párizsban! – Josip pakolni, na egy-kettő. Mit állsz ott? Ja, persze, ez még sose pakolt, hiszen évek óta itt ülünk Péterváron. – Gyere Nicolas, segíts. Dobd le a bundádat.
Már neki is ment, hogy leszedje róla, de Kuporov nem engedte. Sietnie kell, mert másokat is kell figyelmeztetnie az őket váró letartóztatásra, hogy igyekezzenek megszökni. Boldog, hogy Laurent túl van a veszélyen.
– Remegtem is érted – mondotta –, mert hiszen én vagyok érted felelős, én hoztalak ide Párizsból. Most megnyugszom. De hogyan kerülsz haza?
Laurent elmesélte, hogy mit végzett a követségen.
– Na, de most eredj, szent dolgod van – fejezte be – és nekem se szabad lekésnem a vonatról, mert végem van, ha itt maradok. Félóra alatt elkészülök. Ha lehet, gyere ki a vonathoz, hét órakor indul, de ha nem jössz, azt is megbocsátom. Menj, Nicolas.
Megölelték egymást, megtörölték a szemeiket és elváltak.
