VII.
VII.
Ady kis nők után szaladgáló, loholó vágyakozások és undoros józanodások közt hányódó életébe belecsap a világháború. Tapogatja véres homlokát: mintha éles kő érte volna. Durva nyaktilót kaptak az új lelki marquisk. „Hajh, ti igazi harcok, Szent harcai Istennek, Istenülő embernek, Be megcsúfolt az utált tömeg”. Elsiratja a múltat, mikor „Néztük: az Ember Különbje magas szivárványhídon Istenülésnek amint nekivág.” A balga magyar mint a mesebeli János, ugrik a városba, megverekedni a sárkánnyal. „Miért, hogy a föl-fölemelkedő Embert mindig visszarántja Valaki… Óh miért olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet és boldogságot?” Nem akar semmi közösséget a megcsúfolt aljas emberrel. Csak egy kicsit több bizodalommal volna! De minden hiába: nem tud beleoldódni a szent Sokaságba: külön szenved emberként, magyarként.
S mégis: ember akar maradni az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Próbálja biztatni magát: Ha odavan is minden, amiben hittünk, de él az Élet s „Nem milliónyi ilyen-olyan ember, de Ember az Isten ígérete S míg ember él, minden győzve halad Teljesülésig, mit csak ember élt S a legkülönbek szent vágy-zászlait Tovább viszik a legkülönb maradtak S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt. Evoé, Élet”, kiáltja az első háborús őszön. Hozsanna hát a bízó síróknak: „Az emberek a siratást a Jó álmáért is megérdemlik”. Ha az élet kicsi is – vallja –, az ember, a kivételes Ember szőhet nagy álmokat, lehet hős és ragaszkodhat a szépségekhez: „S mint isten, úgy világol az Ember, ki meghalni nem akar.” Gőgös etikai arisztokratizmus az, amibe Ady menekül: „Csak az a fontos: Ki vagyok? És itathatjátok a világot Üres ostoba vérhabok: Csak az a fontos, ami: Én”. S valahogyan kell Istennek is lenni: „szörnyűséges, lehetetlen, Hogy senkié vagy emberé” volna az élet. És sírjunk, átkozódjunk bár, mert csaltuk magunkat: de az úr mosolyog: tudja, hogy a „szegény, csodás véres Élethajó” táncolni fog tovább.
Lehet-e azonban egy pillanatig is hinnünk, hogy a fajtáját és az embert mélységesen szerető Ady fájdalmát meg tudta szüntetni ennek a magaelégséget hirdető arisztokratizmusnak sovány vigasztalása? Nem, a lázadó Prometheus lebukott. De égbetörése alatt vajon nem isten volt-e már?… Az Élet azonban végül bosszút áll a vakmerőn, aki felrúgva a megalkuvás gátjait, vétkes tragikus dölyfében nem éri be apró kegyekkel, hanem megkísérli a teljes birtokbavételét. S szegény, balga nagyszerű héroszt, aki vállalkozott az emberfölöttire: a mindenhatóvá válásra, szegény, öregedő, nyavalyás férfit, az emberben való nagy háborús csalódása, a maga múltja összeomlása és a fajtája jövőjének féltése döfte végleg szíven. De mégsem tudták őt teljesen legyőzni az istenek. A sziklákhoz láncolva is hisz a kiválasztott ember érdemes nagyságában. Ha rágondolunk, rá, akiben a rossz szeműek még ma is kéjenc szatírt látnak – végeredményben egy haragos, komor, bibliai arc van előttünk. Próféta-arc, a Végzet sötét felhőitől beárnyékolt szemekkel…
És vénülő kézzel megfogja a kezét és vénülő szemmel őrzi a szemét a kedvesének. Mint rettenet-űzte ősi vad, világok pusztulásán érkezett meg a párjához és most riadtan várnak ketten… És aztán bevégződik a tragédia.
