7.
7.
Ágota fölébredt álmából és kinyújtózott szobája pamlagán. A tikkadt délutánon megfeszült idegeinek húrján szokatlan izgalom játszadozott. Az ajka szikkadt volt, karja, lába enyhén remegett. Fölállt, felhúzta a függönyt és kinézett. Máté a verandán ült, Ágota tisztán látta szelíd, gyermekes arcélét és szőke haját. Eszébe jutott a folyóparti kirándulás és összerezzent. Hirtelen kelt indulattal vágyódott a játékra. Idegesen gondolkozott. Behívja Mátét? Nem, ha Ádám tudná! Majd elmosolyodott. Egyébként, miért ne? Máté még gyerek és – rokon. Szaporábban lélegzett és rekedt hangon, tétovázva kikiáltott:
– Máté! Látogass meg… Unatkozom.
Máté fölállt és bement a házba. Ágota a tükörbe nézett. Valami eszébe jutott, fülig elpirult, hirtelen lehúzta harisnyáját és a pamlagra dűlt.
Máté belépett, néhány szót dadogva szörnyű zavarában. Ágota csillogó szemmel maga mellé ültette. Reszkető keze a fiú selymes hajában játszott, az arcát simogatta. Keblén félrecsúszott a pongyola, de Ágota nem igazította meg. Királyi meztelenségét kegyetlen szemérmetlenséggel tárta föl. Máté lehunyta szédülő szemét; Ágota átkarolta a fiú nyakát, vadul levonta magához, mohón csókolta lágy száját és fogával fölvérezte az ajkát. És Máté tűrte a kegyetlen csókokat, aléltan, élettelenül, boldog, megsemmisítő rémületben és agyát soha nem érzett mámorok köde borította. Egyszerre az Ágota erős ölelése ellankadt, pompás teste megvonaglott és világos, árnyékolt szemét a kielégülés bágyadt mosolya fátyolozta.
Mikor Máté újra az udvaron állt, nem volt egyetlen gondolata. Most már vakító világossággal érezte, hogy bűnözött. Mert ilyen üdvözítően fájdalmas és kárhozatosan édes nem lehet, csak a bűn.
