10.
10.
Szent István napján már kora reggel nagy sürgés-forgás zsibongott az Ambrus portáján. Az esküvőre megérkeztek az Ádám rokonai, eljöttek a környékbeli urak, Ambrus cimborái és Katalin barátnői, sőt számos sokszoknyás parasztlány és csizmás legény, a falu fiatalsága is ott ólálkodott az udvaron. Délután berobogott az örökké elfoglalt körorvos, estefelé pedig bevonult a szomszéd kisváros hét megyében híres prímása, bandájával, cimbalommal és bőgővel. A nagy ebédlőben a patkóalakú asztal meghajlott a tálak, tányérok és borosüvegek súlyától. Nyolc órakor Katalin asztalhoz szólította vendégeit.
Az asztalfőn Ágota ült, vele szemben, az asztal másik végén kapott helyet Máté, aki merev szemmel bámulta a lány kivirágzott szépségét. Némán, összehúzódva gubbasztott székén a vidám zűrzavarban. Fejét gyötrő, zsibbasztó fájdalom láthatatlan tüzes abroncsa koronázta. Süppedt mellkasára mérhetetlen súly nehezedett; nem tudott föllélegzeni. Jóformán semmit sem evett és jól esett, hogy mindenki megfeledkezett róla.
Asztalbontás után fölállt, besurrant a szalonba, a könyvszekrényhez lépett és a revolvert hirtelen zsebébe csúsztatta. Nem volt határozott terve. Mikor a fegyver súlyát érezte, megriadt, tétovázott, vissza akarta tenni. De a vendégek beözönlöttek, késő volt.
A füst és meleg fojtogatta. Észrevétlenül kiment a lakásból és leült a verandán. Késő éjjel volt, a felhős, fekete égen alig néhány csillag pislogott. A világos ablakokból kiszűrődött a cigányzene; a viháncoló lányok és boros legények táncra perdültek a sötét udvaron.
A szolgáló tálcával a kezében az ajtó felé igyekezett. Máté megállította.
– Küldje ki a kisasszonyt, beszélni akarok vele – mondta izgatott hangon.
A lány vállat vont.
– Ha beszélni akar, menjen be az ifjúr. Lakodalom van.
Később Ágota kilépett az ebédlőből és a konyha felé tartott. Máté elébe állt.
– Ágota – suttogta rekedten –, ne menj férjhez… add vissza a gyűrűt… még nem késő… várj rám… Ágota…
A lány meglepetten csitította:
– Máté, csacsiságot beszélsz. Túlságosan öreg vagyok én hozzád. Most jer be szépen, meghűlsz idekünn. Hiszen jó barátok maradunk ezután is.
Könnyedén megcsókolta a fiú homlokát és bement a szobába. Máté egyedül maradt a pitvarban és megdermedve meredt a becsukódó ajtóra. Arca tüzelt, de a keze hideg volt, mint a jég. Az augusztusvégi éjszaka hűvös lehelete áthatolt ruhája vékony szövetén. Didergett. Agyára a zsibbadás furcsa köde borult. Gondolkozni próbált. Vége a nyárnak, hazamegy a fővárosba. Ágota Ádámhoz költözik, vidékre. Elszakadnak. Kusza lelkében fölsikoltott a fájdalom. Soha! Ágota nélkül üres az élet, sivár! Miért tűrje a végtelen órák unalmát és a száraz tanárok szigorúságát, ha Ágota nem lehet az övé sohasem! Rémült szemében fölkáprázott a gimnázium visszhangos folyosója, amelynek falairól görög istenek lélektelen arca mered a félhomályba. Egész testét heves reszketés rázta, a keze táncolt. Lihegett. Szívéből kicsordult a halálos keserűség és elhomályosította eszméletét. A falnak támaszkodott, elővette a revolvert és csövét a szívére szorította. Percek múltak el, amíg ujja gépiesen megrántotta a ravaszt.
A durranásra elősietett a szolgáló. Megpillantotta Mátét a fal tövében, félig ülő helyzetben, vérző mellel és sikoltozni kezdett. A vendégek kirohantak, a zene megszakadt, Ágota elfehérült és ájultan elhanyatlott, Katalin eszelősen tördelte a kezét, Ambrus a körorvossal és Ádámmal fölemelte a földről a haldoklót, bevitték az ebédlőbe és a pamlagra fektették. A körorvos hosszasan vizsgálta, majd eleresztette a pulzusát. Máté már viaszsárga volt, feje előrecsuklott, karja lecsüngött. De vonásai nem enyhültek meg az elmúlásban; legörbedt ajkán és egész halott arcán a fájdalom és keserűség kifejezése ömlött el, mintha élne.
