Lányi Viktor: Az öreg Vigna ifjú olaszai
Lányi Viktor: Az öreg Vigna ifjú olaszai
Bussinesek zavarosában halászó impresszárió-mohóság horgászta össze, csak úgy átabotában azt az olasz staggionet, amely – természetesen megint a Scala büszke cégére alatt – öt estén játszott itt a múlt héten. Budapest másfél évtized előtti «gran furore»-ja, a megöregedett, de még mindig mérges kandúrként kurrogó Vigna karmester, naiv becsületességgel, vagy talán pilátusi ravaszsággal, ki is bökte a sajtóban, hogy ő maga csak itt találkozik először a számunkra csaknem teljesen ismeretlen nevű énekesekkel. Ennek a «staggione»-nak tehát Budapest volt az első s talán utolsó állomása – s bizony paraszthajszálon múlt, hogy a bereklámozott ragyogó tűzijáték helyett nem kaptunk gyér rakétázással elpuffogó, tipikusan budapesti Duna-ünnepélyt. Nem, szó sincs róla: ha a tavasszal az ifjú Votto pálcája alatt gondosabban megszervezett, jobban összekovácsolt együttest élvezhettünk is, meg kell adni, Vignaék is itt hagyták néhány vérpezsdítően talentumos operaest emlékét. S egypár nevet is szívesen tanultunk meg a színlapjukról. Amit egy-egy zenekari s egy-egy színpadi próbával a fáradtan és betegen embertelen munkát végző Vigna összehozhatott, azt összehozta – s itt-ott fél- sőt egész felvonásokon keresztül majdnem zavartalanul érvényesült a mai olasz zenélésnek az a – talán Toscanini árnyékában kialakult – szolid stílusa, amely megdöntötte a «staggione» szóval kapcsolatban azelőtt, német hatás alatt mifelénk is szinte kötelező, lekicsinylő előítéleteket.
*
Ezek a fiatal olaszok javarészt jól muzsikálnak és szépen énekelnek. Íme néhány pillanatfelvétel a kiválóbbakról:
Egy Damuro nevű lírai tenor. Kellemes, de nem különös szépségű hang. Káprázatos, a szerencsés emlékezők szerint Bonci-szerű énekkultúra. A sima kantilénát, a hajszálfinoman egymásba ívelő, vagy egymásból szökdelő olaszos énekfrázisok eleganciáját, a látszólag szeszélyes, de mindig a melódia természetéből folyó regiszterváltások könnyedségét, a parlandók varázslatos közvetlenségét tökéletesebben el se lehet képzelni, mint ahogy ez a megjelenésre is szimpatikus énekművész csinálta. Mindez Rigoletto-beli hercegére és főleg remek Almavivájára vonatkozik. Cavaradossihoz – legalább a mi érzésünk szerint – más hang, más énekmodor szükséges.
Marguerita Salvi, koloratúr-primadonna. Ilyen fölmagasztosult bájt operaszínpadon ritkán látni. Az olasz énekesnők többnyire csúnyák, elhízottak vagy kellemetlenül szikárak; ez az elragadó fiatal leány, úgy mondják, spanyol vérségű. Hát a Rosina stilizált krinolinjában, hímzett mantillájában, tornyos csipke-fejdíszében alakja, mozgása, mindene: egy sevillai tündérálom. És mit tud ez a kis nő – le a kalappal! Ennek nem mestersége, hanem anyanyelve a koloratúrás ének. Játszik vele és kifejez! Egy példa: Az apjával való első duettjében van Gildának egy kis figurációszerű melódiája. Sablonos előadásban elsiklik észrevétlenül, mint holmi énektechnikai dísz, majdnem skála. Salvi beleérezte, amit biztos, hogy Verdi is beleérzett ebbe a látszólag jelentéktelen frázisba: a szerelmes szűzlány tétova tanácstalanságát, nyafogó negédességét, sőt még azt is, hogy az ártatlan Gilda e pillanatban már hazudik Rigolettonak. Egyszóval a drámát!
A Rigoletto alakítója, Morelli nevű szép szál baritonista, sem utolsó legény. A hatalmas szerep még nincs teljesen a birtokában, s talán az elején túl pazarul bánt gyönyörű, öblösen lágy, tenorális színezetű hangjával – úgy hogy az átkozódó duettben már letört. De így torzóban maradt alakításával megmutatta, hogy énekesnek is, színésznek is elsőrangú. A Bajazzók prológusát pedig olyan átfogó plasztikával, az egyéni elképzelő-erőnek olyan telivér lendületével adta elő, hogy feledtetni tudta a Leoncavallo-muzsika bluff-szerű sekélyességét.
Felejthetetlen élménye az olasz előadásoknak az a buffo-bariton (Giuliani-nak hívják), aki Bartolót játszotta a Sevillai borbélyban és a sekrestyést a Toscában. A mi Hegedűs Ferencünkből és Vendrei tatánkból van sok az egyéniségében – ritkaság ilyen tökéletes karakterszínész, nemcsak operaszínpadon, de egyáltalán. És magától értetődő biztos muzikalitás patakzik minden énekfrázisában, kivált a Rossini seccoiban! (A secco-recitativo körül ez alkalommal lenne egy s más elmondanivalóm, de máskorra hagyom.)
A Figaro alakítójának (Inghileri-nek) aranyértékű, hatalmas, színes baritonjáról rendkívül intelligens művészegyéniségéről is meg kell emlékeznem. Ő volt az egyébként feltűnően gyenge Tosca-előadás kitűnő Scarpiája is. A hölgyek közül Scavizzi asszony diszkrét Santuzzáját és Bardelli úrnő tenyeres-talpas, de különben talentumos Neddáját érdemes fölemlíteni.
*
A Vigna-társulat előadásain mutatkozott be a Városi Színház új zenekara és kórusa. Ez a bemutatkozás színvonalat jelent és programot, a színház opera-együttesét megszervező Márkus Dezső művészi programját, aki az első est megnyitójául eldirigált Tannhäuser-ouvertürrel is éreztette, hogy töretlen erővel és lelkesedéssel vág neki új és szép feladatoknak.
