3.
3.
Ma azonban azt hiszem, hogy ahol Kassák igazán jó, ott nincs nála sok probléma. Ahol Kassák probléma, ott – álprobléma.
Kassák igen egyszerű összetételű ember. Figyeljük meg az új kötete verseit: alig van egyéb élmény mögöttük, mint hogy a költőnek rosszul megy a sora, ő azonban mégis inkább hordja hitének keresztjét.
De különös: a tapasztalati valósághoz ragaszkodó, a józan hasznosságot hirdető, a dolgokat élesen, világosan látó, egyszerű összetételű Kassák verseinek olvastakor mégis szédülést érzünk: mintha nyomasztó irreális dolgok közt volnánk, egy elvarázsolt kastélyban, amelynek földjén nem bírunk megállni. A konstruktivizmus (vagy csak Kassák?) íme megtagadja önmagát: nem vállalja a maga-hirdette szabályos egyszerűséget, szükségét érzi a fantasztikumnak. Az átlag-tapasztaláson túlmenőnek a szomja, amit, a szimbolizmus óta az egész modern líra ápolt, íme a sofőrtípusban is jelentkezik, bárhogy kötötték az ebet a karóhoz.
Ám furcsa fantasztikum ez. Kassák valóban nem lát semmit, ami túlmenne az érzéki tapasztaláson és nem érzi transzcendens világok hangulatát. Hát ha nem lát tapasztalat-fölötti dolgokat – csinál magának. Nem bírja el a szürkeséget: hát ha szürkének talál egy frázist, mással helyettesíti annak valamelyik elemét, megtoldja valamivel, valahogy mindenesetre meghökkentővé teszi. A tündérmese sárkányokról, óriásokról és csodatevő szerekről beszél, mégis otthonosan érezzük magunkat benne. Kassák csak azt mondja (64. vers), hogy a sárga tehén hétszer átmegy a kerten, mégis az az érzésünk, hogy alighanem kiesett egy pillanatra a világ feneke. A Kassák-vers irrealitás-hangulata tehát onnan támad, hogy nagyon egyszerűnek látszó dolgoknak nem értjük az összefüggését. S a költő mintha valóban tudatosan ezt az érzést akarná felébreszteni az olvasóban. Ha például ezt írja: «a folyó kiönti a fehér húsú halakat, azért tudjuk a szél fölneveli kölykeit» (50. vers) vagy: «a gyűlölet itt van, de az erdő felkúszott az ég kötelein» (58. vers), akkor a kötőszavakkal itt nyilván azért fűzött szorosra állításokat, hogy miután ekképpen rákényszerített bennünket az összefüggés kutatására, még kínosabb zavart érezzünk, ha nem találjuk azt.
Mert kínos irrealitás-érzés ez. Varázstalan. Ó van más is: gondoljunk például Georg Trakl megejtő tündérligeteire. Kassák irreális soraiból fulladozva levegőért kapkod az ember, mint egy fojtott gépházból, amelyben ijesztő masina-szörnyetegek sötétlenek körülöttünk. De ez nem is lehet másképp. Trakl hisz a maga harmóniával rothadó világában, amelynek képei reákényszerülnek, Kassák pedig csak puszta kifejezésül használta és gyártja az irreális képeit.
A tanulság: A konstruktivista költőnek sem volna szabad tovább nyújtóznia, mint ameddig a takarója ér. A takarója csak a hasznosságig és az átlag-tapasztalásig ér: miért merészkedik hát ki az irrealitásba? Az általában realizmus-ellenes modern lírai nyelv élettörvénye parancsolja-e így? vagy – elmélet ide, elmélet oda – Kassákban is ott-él, minden józanság-imádat mögött, egy szebb világ szomjúsága?
