Szilágyi Sándor: Jövendő küszöbén
Szilágyi Sándor: Jövendő küszöbén
Mily széditő ez a végeszakadatlan iramlás,
hol belesápad az ég, hol meg belevöröslik.
Lepántolt kapudon tajtékos türelmetlenség dörömböl,
nyilj meg, vágyaink kovásza, talányos Jövendő!
Egyik kaput a másik után sietünk beverni,
de nem fogy el a kapuk ellenséges sora.
Méla mosoly rebben fel orcánk barázdáján,
ha visszatekintünk a sok porlepte vidékre:
hogy összeszükültek a hajdani hatalmas utak,
mint az órábazárt egyszallagu rugó.
Ó, művészet, mely a piaci porondon ágált negélyzőn,
s kimért körei varázsán, csak az érzékiség
piros kantáru csikója repitette tovább,
ó, tudomány, mely csinnadrattázott diadalittasan
a nagy Épület tégláit osztályozva, lemérve,
s az élet sikját nem emelte, de a halállal parolázott,
ó, hitek versenyző zenebonája,
mely nem harsonázta a zsibbadt fülekbe
az igazság telibezengő fortissimóját,
be messzi határok pora lepi be saruinkat,
s be kevés az utravaló deritő terhe!
Mögöttünk a hazugság ezer Niagarája zúdítja özönét;
soha vissza, soha vissza!
Előttünk az uj Ember ködbeszőtt asztrálfénye világit
s uj zenék isteni harmóniája erősiti a roskadozó Kozmoszt,
mely az egyesülés lobogó szomjában
külön zengi mibennünk örök dalát.
Betörjük-e sokadalmas kapuidat,
vagy elepedve döglünk-e meg rejtelmes küszöbödön
merev szemöldökü, hipnotizáló Jövendő!
hol belesápad az ég, hol meg belevöröslik.
Lepántolt kapudon tajtékos türelmetlenség dörömböl,
nyilj meg, vágyaink kovásza, talányos Jövendő!
Egyik kaput a másik után sietünk beverni,
de nem fogy el a kapuk ellenséges sora.
Méla mosoly rebben fel orcánk barázdáján,
ha visszatekintünk a sok porlepte vidékre:
hogy összeszükültek a hajdani hatalmas utak,
mint az órábazárt egyszallagu rugó.
Ó, művészet, mely a piaci porondon ágált negélyzőn,
s kimért körei varázsán, csak az érzékiség
piros kantáru csikója repitette tovább,
ó, tudomány, mely csinnadrattázott diadalittasan
a nagy Épület tégláit osztályozva, lemérve,
s az élet sikját nem emelte, de a halállal parolázott,
ó, hitek versenyző zenebonája,
mely nem harsonázta a zsibbadt fülekbe
az igazság telibezengő fortissimóját,
be messzi határok pora lepi be saruinkat,
s be kevés az utravaló deritő terhe!
Mögöttünk a hazugság ezer Niagarája zúdítja özönét;
soha vissza, soha vissza!
Előttünk az uj Ember ködbeszőtt asztrálfénye világit
s uj zenék isteni harmóniája erősiti a roskadozó Kozmoszt,
mely az egyesülés lobogó szomjában
külön zengi mibennünk örök dalát.
Betörjük-e sokadalmas kapuidat,
vagy elepedve döglünk-e meg rejtelmes küszöbödön
merev szemöldökü, hipnotizáló Jövendő!
