2.
2.
– Már ez?… már itt vagyunk?…
Nagyon rövidnek tetszett az út. Ez nem két óra, ez csak egy félóra.
Egy város felé lötyögött a vonat, amely hasonlított az előbb elhagyotthoz, de közelebb van az állomáshoz, s alacsonyabb a hegy, amelyre építve van. Nem olyan festői kép s az egész szürkébb és közönségesebb.
A férfi most elemében volt, hordárt rendelt, rendelkezett, hotel, portás, autó.
Egyszer csak ott ült az asszony az ülésen a hotel autóomnibuszában, az ölében a kis kézitáskája, kissé összeesve, furcsán elhúzott szájjal, a messzibe meredő szemmel s ült, ült, míg a férfi mellé nem ült. Udvariasan, sőt gyöngéden helyet adott neki s tovább is oly lankadtan ült.
– Valami baja van, szívecském?
Csodálkozva nézett rá.
– Nincs.
– Fáradt; nem is csoda, borzasztó az, hogy milyen strapa ez az utazás.
Mosolygott:
– Nem vagyok fáradt. Hogy hívják a hotelt?
– San Marco.
– Jó hotel?
– Nagyon kitűnő.
Ezt úgy mondta, mint akinek kötelessége mindent tudni. Hát hisz ő se volt soha életében ebben a városban s az asszony ezt tudja. Honnan tudja ő, hogy milyen lesz a hotel?… Ha megszorítanák, még a város nevét se tudná, hol is vannak.
De ahogy az asszony egy picit közelebb hajlott hozzá, önkéntelenül úgy odasimult, mint gyermek az apjához, édes megelégedést kezdett érezni. Úgy dagadni kezdett a szíve, valahogy úgy rájött, hogy ő egy erős férfi. Valóban nem bolondság az, hogy a férfi a nagyobb tekintély. Egész jelentékenynek érezte magát. Körülnézett a kocsiban, a porfellegesen fehér utcán, a zöld réten, amely a kertek megett volt, a hegyeken, idevillant most egy szép távoli csúcs s a magas pinea-csoporton, mely amott látszik, érezte, hogy ő a férfi s a felesége teljesen az ő erejére van utalva s ez jó.
