II.
II.
– Vizet – nyöszörgött az anya a szobából.
Petró nem mozdult.
– Vizet – nyögte újra az anya.
Petró dörmögve megfordult. Renyhén a szobába lépett, megfogta a törött köcsögöt, mely félig telt meg az állott vízzel. Egy lomha mozdulattal a beteg mellé állította. Az öreg tót asszony nyitott szemmel feküdt a szalmazsákon és a feje fölött a tető gerendáit nézte. Fogatlan szája reszketett a vénségtől és a láztól. Melléből hörgő nyögések szakadtak fel a mennyezet felé. Száraz, vékony, sötét karja kinyúlt a fekvésről és remegő ujjaival megkeresve a köcsög fülét, szájához emelte a vizet. Egy kortyot vacogó ajka közé öntve, reszkető kezével visszatette maga mellé. Azután gyönge, de érthető hangon megszólalt:
– Hunn a Hanna, Petró?
Petró a melegtől szenvedve ingerülten felmordult:
– Az a részeges?
A vén Marja végképpen elgyengülve hallgatott. Homályosan érezte már, hogy a végét járja.
Künn széles felhők vonultak el az eddig tiszta égen és a szoba lassan homályba borult. Petró lomhán ténfergett. A homály egyre mélyebb lett a szobában. A tárgyak árnyai belesimultak a térbe, mintha letörlődtek volna a falakról. Petró meggyújtotta egy kis darabka faggyúgyertyának a maradékát. A gyertya vibrálva pislogott és az árnyékok hirtelen újból életre kelve, szélesen felfutottak a falakra. Az öreg tót asszony szeme egyre nagyobbodott és a gyertya vibráló lángjától táncolni kezdett a száraz megnyúlt arcon. Petró kíváncsian föléje hajolt.
– Oh, oh kedves fiam, Petró, te nem hagytad el a vén Marját, a te anyádat, amikor haldokolt – nyögte az anyja s a fiú úgy érezte, akar még mondani valamit. Olyan érzések fogták el, amilyeneket eddig még sohasem érzett s meghatva önmagától furcsát érzett a torkában. Előrenyúló nyakkal figyelt. Az öregasszony szeme mintha valahol messze járna, pedig csak a fia arcát kereste. Álla lecsuklott és a szája szétnyílt. Az ínyből két rossz felső fog tűnt elő s a tüdeje hörögve sípolt. Azután egyszerre minden átmenet nélkül csend lett…
Behaj Petró, a Marja legényfia levette a fejéhez nőtt zsíros kalapot és rátette nagy, vörös tenyerét az anyja szemére. A gyertya vége felé járt. Petró egy pillanatig megnézte a halott sárga fejét, azután elfordult. A gyertya sercegni kezdett és kilobbant. A nagy csend körülölelte az élőt és a halottat. A homály betakarta az anyját, csak a feje világított elő csúnya, sárga színben. A fiú vette az ócska zsáklepedőt és a halottra terítette. Aztán lassan kiment a szobából és betette maga után az ajtót.
A ház mellett a bíró fordult el az úton, amely kanyarogva a földek felé vitt.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus – köszönt Petró.
– Mindörökké ámen – fogadta gőgösen a módos paraszt. Aztán a legény fedetlen fejére nézve, közönyösen vetette oda a szót:
– Ki halt meg, Behaj?
– Az anyám, bíró úr. Megyek a paphoz – felelte Petró alázatosan. Amint a plébánia felé tartott, megrohanták a temetés súlyos gondjai. Eszébe jutott az is, hogy nincs senki a családban, aki elsirathatná az anyját azon az éneklő hangon, amely a parasztoknál a tisztességhez tartozik. – A lánynak kell sírni – állapította meg magában –, a legények nem sírnak. Még a fülében zsongott annak az asszonynak a szép sírása, aki a minap az urát temette:
– Istenem, istenem! férjem! férjem! de dolgos ember voltál világéletedben. Nem voltál nekem férjem, hanem lovam. De kár, hogy meghaltál. Csak legalább addig éltél volna, amíg azt a lyukat a kemencén betapasztod.
Amikor pedig megállott a hatalmas termetű plébános előtt, alázatosan lehajtotta a fejét.
– Pane tisztelendő – mondta félénken –, meghalt az anyám és nincs pénzem a temetésre.
– Majd összedolgozod, fiam – nyugtatta meg a pap és Petró máris indult kifelé. Amikor Petró kilépett az utcára, a Garam felől a víz friss szagát hozta a szél a falu felé. Petró aggodalmaskodva, lassú lépésekkel megindult azon az úton, amelyen délután a víg Janó meg a büszke bíró haladt.
