V.
V.
István megint későig aludt. Most a cseléd, a lomha, ostoba Julcsa ébresztette föl.
– Sokáig aludt a fiatalúr! Nem csodálom.
– Mi baja? – kiáltott rá István rosszkedvűen.
– Nincs nekem bajom – mondta a lány, a kötényét simogatva. Félőn, szinte szégyenlősen tette hozzá:
– Csak hogy én is itt lennék, nemcsak az a…
A fejével hátraintett az udvar felé.
– Mit beszél maga? – riadt fel István dühösen és felült az ágyban. Rémület és düh kavargott benne.
A lány megijedve csitította.
– Ne kiabáljon, ifiúr! Hiszen én nem mondom meg senkinek, amit láttam.
– Mit látott maga? Azonnal takarodjék! – ordított István, olyan dühvel kelve ki magából, amilyet még életében nem érzett.
– Hát csak vannak szemeim – szemtelenkedett Julcsa.
István csak most gondolt rá: a szobájából csak rosszul elfüggönyözött üvegajtó vezetett a konyhába, ahol Julcsa aludt. Irtózatos felháborodás fogta el arra a gondolatra, hogy ez a lompos állat végignézte tegnap az ő szerelmi jelenetét Erzsikével. Felugrott az ágyból, megragadta Julcsát és egy nagyot káromkodva kilökte a szobából. A lány sikítva menekült a konyhába. István még lángolt a haragtól, mikor anyja a nagy lármára belépett.
– Mi az, Pista? Mi történt?
– Ezt a disznót azonnal ki kell lökni! – kiáltott István egész testében reszketve. – Azonnal dobd ki…
– De hát mi történt? – kérdezte az anyja rémülten. Még sohasem látta így a fiát.
Ekkor belépett Julcsa, szemtelenül, komisz szemérmetlenséggel.
– Az történt, nagysága kérem, hogy én láttam itt az ajtón át, mikor az éjjel a lakatos lánya…
– Hallgass! Azonnal pakolj és takarodj! – szólt rá hidegen, gőgösen István anyja. Julcsa behúzta a nyakát a vállába és visszahúzódott pakkolni. Tudta, hogy itt minden hiábavaló, ő ki van dobva.
István kijózanodva, egy rajtakapott kisfiú félénkségével bújt vissza az ágyba. Most nagyon szégyellte magát így, egy szál hálóingben az anyja előtt, aki odalépett az ágyához.
– Igaz? – kérdezte remegő hangon.
István nem felelt, nem mert az anyjára ránézni.
– Hát igaz! – mondta az anyja. A szemébe könnyek ültek. Nem szólt, nem is volt haragos, csak nagyon szomorú. Az egész testén végigcsuklott a sírás. Szótlanul kifordult a szobából, nem szólt egy szót sem.
Ebédnél sem volt szava Istvánhoz. Ebéd után eljött hozzájuk feketekávéra Guszti bácsi, István orvos nagybátyja. István tudta, hogy miatta, üzenetre jött. Nagyon kényelmetlenül érezte magát.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Fontos mondanivalóm van. Gyerekek, ti menjetek ki.
István behúzódott a szobájába. Hallgatózott az ajtónál, tisztán hallotta, különösen Guszti bácsi beszédét, aki nem is igyekezett nagyon halkan beszélni. Az anyja elmondta neki, mire jött rá ma reggel.
– A fiúnak nincsen apja. Én nem bírom magamra venni, hogy ilyenről beszéljek vele. Kérlek, csinálj valamit. Te vagy a gyámja. Guszti bácsi hangjából az érzett ki, hogy ő inkább humorral nézi a dolgot, mint megbotránkozással.
– Nem is hittem volna, hogy az az élhetetlen gyerek… No de Ilka, te milyen tragikusan beszélsz erről a dologról. Igazán olyan vagy, mint egy fiatal lány.
– De a fiam, az én tiszta, derék fiam! – mondta könnyes hangon az anyja.
– A te tiszta, derék fiad azt teszi, amit ebben a korban minden fiú, ha alkalma van rá. Az a lány, az jó kis lotyó lehet. Csak nem gondolod, hogy a fiú csábította el? Csinos legalább? Fiatal?
– Csinos – mondta az anyja. – Fiatal is. Nem hittem volna róla. Olyan nett lánynak látszik.
– Annál jobb. Nézd, Ilka, annak inkább örülni kellene. Hát az ilyen fiúkra ráérik a bolondság. Aztán csak jobb, ha egy ilyen tiszta lányt kapnak, mint ha az összezsugorgatott pénzükön eljárnak tudja isten milyen helyekre és összeszednek valami ocsmány betegséget. Tulajdonképpen örülnöd kellene…
– Rettenetesek vagytok ti férfiak!
– Úgy beszélek, mint egy férfi, aki méghozzá orvos is. Ha az én fiam volna, nem szólnék egy szót sem, behunynám a szememet és hagynám.
– De itt, ahol én lakom, meg a kislányom…
– Hát igen. Ez nem való. Meg kell mondani a fiúnak, hogy keressen más helyet. Ezt megmondom neki.
– Nem. Ez nem mehet így – mondta az anya határozottan. – A vakációból még van két hét, a jogakadémián a tanítás csak szeptember közepén kezdődik. Ez egy hónap. Talán elég idő, hogy… Pista el fog menni Jánosékhoz Kőhidára, még ma. Úgyis hívják.
Az lett a vége. Istvánnak nem ugyan még aznap, de másnap el kellett menni a másik nagybátyjához, János bácsihoz, Kőhidára, egy, a várostól nem messze eső faluba, ahol János bácsi gazdatiszt volt egy szép nagy uradalomban. János bácsi elolvasta a levelet, amit István anyja írt neki, aztán kis kötekedő mosollyal mondta:
– No hát, Pista fiam, látom, mégsem vagy olyan szamár, amilyennek tartottalak.
István pár napig lehorgasztva hordta a fejét. Sóvárogva vágyott Erzsike után. Éjjelei nyugtalanok voltak, roppant bágyadtnak érezte magát. Levelet írt Erzsikének, amelyben elpanaszolta az egész bánatát. A levélre egy hétig nem kapott feleletet, ami nagyon rosszul esett neki. Bánatában a gazdasági írnok fogta pártját. Ez jókedvű, ügyes fiú volt, sok mindenfélére megtanította Istvánt. Többek között arra, hogy miképp kell a parasztlányokkal, menyecskékkel bánni. István egyre kevesebbet gondolt Erzsikére, lassankint rájött, hogy ami köztük volt, az nem is volt igazi nagy szerelem.
Azért mégis leste a lányt, mikor szeptember közepe táján hazakerült. Meg is látta az utcán, de nem egyedül. Valami hivatalnok-féle ember volt vele, akivel láthatólag nagyon jól értették egymást. István köszönt neki, némi zavarral, de a lány olyan nyugodt kedvességgel köszönt vissza, ahogy felületes ismerősöknek szokás.
