I.
I.
Augusztus eleje volt, nagy vakáció ideje. István szörnyen unta magát. Ötödik hete nem csinált semmit, csak vakációzott. A nagy sétákat, kirándulásokat a hegyekbe megelégelte már, kiolvasott minden könyvet, amihez csak hozzá tudott férkőzni, pajtása nem volt kedvére való, mert akikkel jó barátságban volt, azok mind elmentek vakációra haza a falujukba, akik meg akadtak volna idevaló fiúk, azokkal nem tudott nagyon jóban lenni. Pénze nem volt, mert ezen a nyáron nem került számára privátóra, úgy, hogy még a cigarettára valót is alig tudta összekaparni. Dolgot keresni magának nem volt kedve, csak éppen hogy minden reggel bevágott egy-két lapot a francia nyelvtanból. Alig várta már a vakáció végét. A tanítási év kezdete úgyis nagy szenzációt ígért: most fog először beiratkozni a jogakadémiára mint gólya, indexszel a kezében fog járni, sok új pajtással ismerkedni, belekeveredni abba a jogászéletbe, amelyet eddig mint gimnazista csak bámuló irigységgel, messziről nézegetett. Hát alig várta, hogy a vakációnak vége legyen. Unalmában hol heverészett a pamlagon, hol ideges lett, fogta a kalapját, elment hazulról, sétált egyet a poros, néptelen promenádon, a nagy nyári napsütésben, félóra múlva hazajött, rosszkedvűen elővette – már harmadszor – Dumas Három testőr című regényét, unottan elkezdte olvasni, azonban valahogy ízetlennek és ostobának találta, hamar abba is hagyta. Végre elhatározta magát, hogy elmegy volt tanárához, a Bunkóshoz, kér tőle valami olvasni való könyvet. Már ez az elhatározása is egy kis kedvet adott neki, fogta a kalapját és kiment a szobából.
A nagy boltíves kapu aljában meg kellett állnia. Bútorokat hoztak be a kapun, új lakó költözött be a házba. Ez is valami volt, esemény a sivatag unalomban. Megállt, nézte a költözőket: két szekér állott a kapu előtt, az egyiken bútorok voltak, a másikon mindenféle vasszerszámok. István mindjárt látta, hogy lakatos költözik a házba. Nyilván a hátulsó udvarban lévő tágas műhelybe, amely már a múlt nyár óta üresen állt, mióta a Bohanka asztalos kiköltözött belőle. A bútorokat két férfi és egy asszony cipelgette ügyetlenül, nekivágva a kapunak a szekrények szélét, az egyikről le is tört a dísz, mire kívülről az utcáról egy mérges hang hallatszott:
– Vigyázzatok, az apátok istenit!
Ez nyilván a lakatos, gondolta István. Felhasznált egy pillanatot, mikor a kapu szabad maradt s kiment az utcára. Ott két kormos, tagbaszakadt ember egy istentelen nagy üllőt emelgetett le a kocsiról, vigyázva, gondosan, a szakértők biztos mozdulatával. Fújtatók, nagy és kicsi kalapácsok, géprészek, mindenféle más eszközök voltak a kocsiban. Mellette ott állt a lakatos. Olyan volt, amilyennek csak egy lakatost képzelni lehet: hatalmas nagy ember, a válla kissé előrehajolt, arca körül bozontos, fekete szakáll, amelyben már fehér szőrcsomók mutatkoztak, óriási kezei feketék és bütykösek voltak. Mikor megszólalt, vastagon és rekedten szólt a hangja. István arra gondolt – az idén tett érettségit, tele volt még klasszikus hasonlatokkal –, hogy Hephaistos kovácslegényei lehettek ilyenek. Pedig a lakatos nem is volt kovács-ruhában, közönséges polgári ruha volt rajta, amilyenben a mesteremberek szoktak járni, munka után. Félelmetes lett volna, ha a szemében nem lett volna valami gúnyos mosolygás, minden harag nélkül, annak az embernek a nézése volt ez, aki szeret mulatni a világ dolgain, de nem sokat törődik velük.
István megállt a kocsi mellett, nézegette, mint cipeli a két lakatos-legény a nehéz szerszámokat. Szerette nézni a mások nehéz munkáját. Fiatal izmai szinte kívánni kezdték, hogy maga is megpróbálkozzék vele, de persze erre sohasem került a sor. A lakatos meglátta őt és a gúnyos, tréfás arcával felé fordult:
– A fiatalúr itt lakik a házban?
– Igen – felelte István, kissé zavarba jőve.
– Akkor szomszédok leszünk. Diák?
– Az vagyok.
– Hát akkor tudja mi az: urum, burum, lemurum.
István elnevette magát.
– Nem tudom én, nincs az semmiféle nyelven.
– Ejnye, pedig én azt hittem, latinul van – mosolygott a lakatos.
Ekkor egy leány jött ki az udvar felől. Csinos, vékony, barna teremtés, halványarcú, forrószemű. István a lakatos mögül, aki most háttal állt neki, jól megnézte, tetszett neki, azt gondolta: jó volna megcsókolni. Ebben az időben ő a lányokat úgy osztályozta: jó volna megcsókolni, nem jó volna megcsókolni. Az előbbi osztályban sokkal kevesebben voltak, mint az utóbbiban, mert István ebben az időben nagyon szigorúan bírálta a lányokat abból a szempontból, hogy jó volna-e megcsókolni. De ez a kislány határozottan az első osztályba tartozott. Erősen megnézte a lakatos háta mögül, kicsit szemtelenül is. A lány ezt mondta:
– Apa, az emberek nem tudják, mit hol állítsanak fel.
– Szamarak – dörmögte a lakatos –, megyek már.
Elmozdult István elől. A lány pillantása rávetődött Istvánra. Meleg, kacér pillantás volt, István hirtelen lekapta a szemét, sarkon fordult és gyáván elsietett. Mindig így tett: merészen, szemtelenül nézett a lányokra, ha azok nem látták és zavarba jött, ha ránéztek. Merészen, szemtelenül bánt velük gondolataiban, de ha szólni kellett hozzájuk, elbutult, egy gondolat nem maradt a fejében. Most is úgy ment el, mintha nagyon sietős dolga volna, s közben szidta magát a butaságáért. Szólni kellett volna valamit a lánynak, beszédbe elegyedni vele, hiszen úgy nézett rá, mint aki ezt várja. A legnagyobb butaság volt így elszaladni. Aztán arra gondolt, hogy mit mondott volna neki. Egész kis beszélgetést gondolt ki, szellemes, csipkelődő szavakat, melyekre a lány szellemesen, csipkelődőn felel – elegáns kis «társalgást», amilyet néha itt-ott elkapott flirtelő hölgyek és gavallérok beszédéből. Minden szavában lett volna valami, ami hódolatot fejez ki a lány szépsége iránt. A lány válaszai úgy kapták volna el ezeket a bókoló szavakat, mint a színes labdákat. István határozottan szellemes udvarló volt, ha így gondolataiban beszélgetett csinos hölgyekkel.
Bunkós tanárt nem találta odahaza, nem is nagyon bánta, hogy könyv nélkül kell hazajönnie. Most a lányra gondolt, már nem unta magát. Sétált a városban, szemtelenül nézegette a járó-kelő úrilányokat, bátornak, frissnek érezte magát. Volt benne egy elhatározás: ezzel a lakatoslánnyal törik-szakad, meg fog ismerkedni, meghódítja, szerelmessé teszi. Úgy fog menni a jogakadémiára, mint olyan jogász, akinek szép szeretője van.
Hazaérve, a kapu előtt minden csendes volt, a lakatosék már beköltöztek. István bekukucskált a hátsó udvarba is, nem látott semmit, se lakatost, se lányt. Az ajtajuk be volt téve. Nyilván a lakásban rendezgetnek, vagy vacsorára készülődnek, mert bizony már alkonyodott.
