XVI.
XVI.
Azt hitte, rögtön a rendőrtisztviselő elé kerül – s kételkedhetett-e, hogy az ezt követő első pillanatban minden tisztázódik és ő csorbítatlan presztizzsel határozhat: visszatér-e a trónra, vagy megmarad-e még egy keveset inkognitójában?
Nem így történt. Egyenesen a fogdába vezették s neki csirkefogók közt kellett töltenie az éjt. Megpróbált ugyan tiltakozni a jogtalan intézkedés ellen, de majd hogy pórul járt s erre elhallgatott.
Szemét sem hunyta le a méltatlankodástól, undortól és tehetetlen dühtől. Így virradt rá komoran, ólmosan a reggel. Végre felvezették kihallgatásra.
– Négyszemközt kell beszélnem Önnel. Nem is Önnel, a főkapitánnyal. Azonnal! – rontott rá haraggal az egykedvű rendőrtisztre.
– Maga megőrült! Üljön le!
– Kenyerével és jövőjével játszik, gondolja meg!
– Hallgass! – csattant fel a kapitány és megmutatta Henriknek csontos ökleit. Kénytelen volt szótlanul, mozdulatlanul, bevárni, míg szólítják.
– Neve? – kérdezte akkor a rendőrkapitány.
– Nem hajlandó a főkapitány elé vezetni?
– Annyit mondok, tisztességesen viselkedj itt, mert… Neved? Hogy hívnak?
– Cadürel Henrik… – súgta fojtottan a Császár, nehogy mások is meghallják.
A rendőrtiszt most már összeszorított fogakkal, dühtől villámló szemmel nézett rá.
– Annyit mondok neked, ne mókázz itt, ne próbálj szimulálni, mert megjárod!
– Candürel Henriknek hívnak és Verózia császára vagyok, kutya!
S a következő pillanatban megtörtént a hihetetlen: két erős ököl zuhant súlyosan és kérlelhetetlenül Verózia császárjának, Cadürel Henriknek borotvált arcára.
– Szimulálni próbálsz?! Majd megtanítalak én!… Ismerjük már ezeket a fogásokat, ne félj! Jól vigyázz, nehogy még felségsértésért is megindítsam ellened az eljárást, csirkefogó! Annyit mondok, vigyázz, mert – istenemre! – megtanítalak! – méltatlankodott a kapitány.
… Henrik nem kért többet ebből a tanításból. Vallott, ahogy a rendőrtiszt akarta.
