XIV.
XIV.
A nyárra remélt és minden esetben rövidre szabott találkozásokat megmérgezte a sietős idegesség, lappangó aggodalom s a Langfelder miatt egyre növekvő szülői ellenőrzés. Mert felségsértés nélkül megállapíthatjuk, hogy Langfelder ekkorra elveszett ember volt. A polgári társadalom számára legalább végérvényesen elveszett. Leszámoltak vele, mint komolytalan s talán nem is egészen beszámítható emberrel, aki végül is vagy börtönbe kerül vagy a tébolydába. Keresete, vagyona nincsen és mégis tékozol, – dolgozni nem tud, nincs tehát jövője; bizonyos, hogy a tragédia azon a napon fogja, melyen elfogy a pénze…
Ez a többé-kevésbé jogos „elintézést” jelentő vélemény lassanként átragadt Rózsára is. A méreg, mely szerelmükbe cseppent, így mindig mélyebbre mart, mindig nagyobb szakadékot ásott az egymás felé vergődő szívek között. Borús, szomorú napok következtek. Fokozta ennek vigasztalanságát, hogy Langfelder végül is konfliktusba keveredett a főispánnal, sőt egy, a lapba becsempészett éles hangú támadó cikke révén – magával a Régenssel is. Mi sem természetesebb, mint hogy a „Dervaloni Napló” másnap minden összeköttetést megtagadott és megszakított az ifjú titánnal… Most már a rendőrség vette éles és nyomasztó figyelés alá a végzetes sorsú szegény fiatalembert…
Henrik persze mosolygott csendesen, öntudatosan, de nem úgy Rózsa. Hiába mondta Langfelder határozottan, egyre jajveszékelőbb aggodalmaira:
– Ne légy rövidlátó, Rózsa, mindez gyerekség. Félévig várj még türelemmel, bármit hallasz rólam!…
A Bortalió Rózsa-Langfelder Ernő szerelem bizony végét járta, mire eljött az ősz és a család Dervalonon keresztül visszautazott Verozóba. nem az érzések hiánya, hanem a szerencsétlen körülmények miatt…
