XI.
XI.
Előkelő polgári ház volt a Bortalióéké s Langfelder Ernő számára mindenesetre kitüntetés, hogy a szigorúan válogatós kapuk megnyíltak előtte.
Igazság szerint ezt kizárólag Rózsának köszönhette, mert Rózsával ellentétben, az öregek előtt nem keltett túlságos szimpátiát ugyanaz a Langfelder Ernő. Sőt. Egyenesen dühítette őket mindig kegyes leereszkedést mutató modorával, lépten-nyomon megismétlődő tapintatlanságaival. Henrik túlságosan gőgös volt polgári fogalmakhoz mérten, mikor már úgy hitte: legmélyére szállt a leereszkedés lehetőségeinek. Ő persze nem tehetett róla: Legfőbb Úrnak nevelték. De Bortalióéktól sem lehetett rossz néven venni, hogy kétségbeejtőnek, sőt elviselhetetlennek találták Langfelder Ernőnek azt a viselkedését, mely talán elbájoló egy főherceg részéről, de semmiesetre sem fogadható el langfelderek stílusának… És ez az elképesztő emberfigura mégis szinte nyíltan és fölényes lekicsinyléssel állt szembe a tiszteletreméltó Kozárdó Péterrel… Mint egyenrangú, sőt nem is egyenrangú vetélytárs! Valóban: Langfelder miatt szinte félteniük kellett Kozárdó értékes barátságát…
Sajnos nem léphettek fel vele szemben egyenesen. Rózsa nem tűrte volna s vele ők, a szülei sem mertek ujjat húzni. De azt viszont nem tilthatta meg ő sem, hogy bizalmas és pontos információt ne kérjenek be róla és „dinasztiájáról”. Az érdeklődésre pedig hamarosan megjött a prágai magánkutató irodától a válasz: Langfelderék egyszerű emberek, kispolgárok, ehhez mért minimális vagyonkával. Ami pedig Ernőt illeti, apró állásban szerénykedő, majdnem jelentéktelen ember… Pont.
Kétségbeejtő volt s végül is Bortalió papa, aki – teljes joggal – már-már tragédiától félt a fiatalok közt egyre bensőségesebbé szövődő szerelem miatt, merész lépésre határozta magát.
