V.
V.
Mikor Karinthy munkásságát egy filozófiai probléma sarjadékának és illusztrációjának ismertük fel, vajmi keveset tettünk az értékelés terén. A filozófia nem művészet? Ha a nagy rendszerek épületében meg is csodálható olykor az architektúra szépsége, ez a szépség nem lesz fundamentumává ama rendszer megítéltetésének, s viszont: ha a művészet több-kevesebb filozófiát rejteget (s elvégre is mindig rejteget!), e filozófia nem első s nem is másodsorban irányítja az esztétikai becslést. Hogy Karinthynál minden lényeges jelenség egy középponti bölcseleti kérdéssel áll vonatkozásban, ezt konstatálnunk kell, művészi erejét azonban a formai tényezőkön s a forma és tartalom viszonyán mérjük meg. S úgy találjuk, hogy Karinthy eredeti és súlyos talentum, akiben gyakorta szikrázik meg a zsenialitás tüze is.
Ha némely külföldi nagyságokban rokonait és eszméltető mintáit látjuk, nem eredetiségéenek csorbulását állapítjuk meg. A költők nem pattannak elő teljes armaturában az Idők homlokából: tanulnak, gyarapodnak. Karinthy is emlékeztet itt-ott másokra, de mindig anélkül, hogy csak föl is rezzentené az utánzás gyanúját. Bizonyos formai rokonságot mutat Diderot-nak a vakokról írott levelével, még többet (a Gulliver-imitációkban) a Pótlék Bougainville utazásaihoz cíművel. Bizonyára mindenkinek eszébe jut néha Karinthyt olvasván Wells is és kétségkívül rokon ő Shaw-val is, legalább a pózok gyűlöletében. Mindez lényegtelen. Originalitása szembeszökően teljes.
A magyar irodalom történetében két vonalon kell megbecsülnünk jelentőségét. Modern (nem anekdotázó) humoros irodalmunkban Sipulusz humoreszkjei a külső humort képviselték, a gépies nyelvi formák burleszk lehetőségeit. Ez a humor, bár dús és hatásos, mégis csak a felületen aranylik. Heltai Jenő, a gondolat élcét honosította meg, a dialógus friss és sikamlós penge-villogását tette népszerűvé. Karinthy mélyebbre hág: nála a humor a szemszög, a szempont, a világnézet forrásaiból bugyog. Az ő humora már filozófiai. Másodízben a novella műfajának fejlesztésében van irodalomtörténeti jelentősége. A Karinthy-novelláknak az az említett tulajdonsága, hogy feltétlenül novum-ot lelünk bennük, százados hagyományokhoz való visszatérést jelent, s egy túlon-túl kiélt, enervált műformát kapat új erőre.
Egy költő megítélése kizáróan esztétikai feladat. De ki merne ma elzárkózni a költőben jelentkező ember-tartalom, erkölcsi érték elől? A beteg világ a költőkben is orvosait várja, és zokon vehetjük-e tőle? Bizony nem. S így ki kell mondanunk, hogy Karinthy nem való ama nagy tanítómesterek közül, akiknek szavát hallván, megújhodunk. Ő inkább a beretva-eszű nebulóval egy, aki azt kérdezi tanítójától, hogy: – Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? Erkölcsi jelentősége a modern emberben tátongó szakadék megmutatása. Ez negatívum. Nekünk pedig pozitívumokra, átfogó egységekre van szükségünk, hogy kijussunk a kátyúból. Úgy érezzük, hogy jobbra, vagy balra kell térnünk, mert megöl a tétovázás.
Milyen vezérek kellenének hát?
Ki tudja?
Vasdiktátorok, akik abroncsba verik az érzést és az ösztönt?…
Bujtogatók, akik piros fáklyákkal csillagozzák a fekete éjet?…
Vagy így jó minden, ahogy van?…
