Tersánszky J. Jenő: Benedek Péter, festőművész
Tersánszky J. Jenő: Benedek Péter, festőművész
Valami ősi komikum van az elbizakodottság bűnhődésében és a műveltségnek a gőgje az, ami a legtöbb kudarcot szenvedi. A vaskalapé, a farizeusságé és írástudósságé a jézusokkal szemben. Íme, itt van ez az ember, aki a látásnak, színnek, formának zsenije. Hát hol marad ennek az embernek megindító vonalaitól és színeitől a Picassók és Kokoschkák és más legnagyobb újak kieszelt naivsága. Nem is említve azt az eltévelyedést, amiben a legújabb piktúra senyved és vele szemben azt az impotenciát, amelyben a mérsékelt fajtái stagnálnak.
Tessék! Ez a paraszt mutatja meg, hogy a tudat, in praxi, semmi. Hogy az, hogy tudom, hogy kell csinálni valamit, még nagyon messze áll attól, hogy csináljak is valamit. Az epigon idők legfőbb sajátsága pedig, amelyek készen kapnak ezer formát, ezer lehetőséget a kifejezésre, épp az, hogy el tudják hinni, hogy a megértés és nem a megérzés a mindenható.
Igaz, hogy az elképzelésemben, a művészet tevékenysége éppen a fordítottja a körülötte zajló életének. Nem akkor virul, mikor a maihoz hasonló idők zajlanak körülötte, hanem mikor minden a jólét fölöslegében tesped. Az ilyen kavargás, amilyen a háborúé volt és a háború utáni, lefokozza mindig a művészetek színvonalát, éppen azzal, hogy valami áldatlan gyakorlatiasság szellemét teszi úrrá a művészeteken is, amiknek éppen afféle élhetetlen önmagukértvalóság a lényegük.
Akik ilyenkor is elvonatkozva tudnak maradni az általános kapkodásban, azok bizony ilyen naiv lelkek, mint ez a Benedek Péter.
Ha arra gondolok, amit ennek az embernek a lelkéről, Bálint Jenő, a felfedezője révén és a saját levelein keresztül tudok, hát valahogy szégyenkezni jön magamban az úgynevezett kultúrán. Mert mit jelent ez? Valami torz realizálását az élet mélységes és csudálatos zűrzavarának. Beskatulyázásokat s végeredményben az unalmat, annak a szuggeszciójával, hogy a dolgok végesek és kimeríthetőek. Tehát tényleg nem tetszik aztán véletlennek, legfeljebb nevetni valónak, ahogy a kultúrával át- és átitatott ember afféle szembekötősdit akar játszani önmagával, nem akarja látni, amit lát és tudni, amit tud és raffinált kezek ákom-bákomokat rajzolnak és dekadens lírikusok gyermekien gügyögnek.
Mi szükség a raffináltságnak és dekadenciának aláereszkedni fölénye magaslatairól és felmerülni mélyeiből, mikor itt van egy ilyen Benedek Péter, aki mindent jobban tud. Csupán esetleg nem tudja, hogy tudja. Sőt még ez sem biztos, hogy nem tudja. Hiszen, aki elolvassa leveleit, érezheti, hogy ez az ember teljesen tisztában van nagyságával. Amit nem tud, csak az, hogy nem az igazi műveltségbe, hanem az úgynevezett átlagos intellektus világába nem képes belehelyezni magát.
Dehát édes istenem! Micsoda szánalmas tétova, zavar, dadogás ez az átlagos műveltség. Egy csomó szentnek tartott szokvánnyal való babrálás s valami őrülete annak, hogy uniformizálja az élet szabad fordulatait.
Sőt, micsoda szokványokkal uniformizálja? Azokkal, amiket ilyen Benedek Péter-féle alakok hoztak frissen magukkal valaha, ismeretlen lélekzugokból.
Itt vagyok már! Szóval az egyének. Bizony azok. Soha semmi másból nem lett semmi okos, mint abból, hogy egy ember egy időre ráhúzta szemét a körülötte levőkére, hogy aztán megint egy újabb jöjjön, aki ezt a varázslatot feloldja és ő maga csinálja elölről.
Hogy azonban a tömeg, amelynek ösztönében van valami ilyen furcsa eszelősségszerű, megérzi ezt, mi mutatja jobban, mint az, hogy ilyen hitetlen és pangó művészetek idején elfordul a produktumoktól az élő egyéniségek felé.
Nem bírok szabadulni egy ötletemtől, ennek a néhány átabotában vetett sornak a végén. T. i. vajon mégis mi tanácsot adna az ember önmagának és másoknak, ebben a zavaros mában, ha siettetni akarná undorító lecsobogását, minthogy ez nem kétséges. Talán el kellene lesni egy ilyen Benedek Péter tiszta üdeségtől illatos lelki műhelyét. Honnan veszi a hitét és mit tesz addig, amíg készen kerülnek elő keze alól munkái. No lám, milyen végtelenül egyszerű. Ez az ember elfogadja magában, elvitathatatlan szentségekül, múltjának néhány tételét. Megtetszett neki valaha a pótkávés skatulyák vagy kalendáriumok tarka képe, majd később holmi giccsmeiszterek mázolmányai, amiket óriásoknak fogadott el és utánozni akart. Ezt teszi most is és remekeket alkot.
Így – a gyermekiségből – kellene teremteni nyilván művészeti, vagy talán egyéb törvényeket is, az ilyen tétova, zűrös időkben.
Ne akarjunk újat, hanem másoljuk a régit. Fogadjuk el helyesnek mérlegeit. És ne féltsük magunkat avult s primitív befolyásától. Hiszen az eredmény így sem lesz az, hanem új és eredeti. Legfőképp pedig úgyis csak ezt tesszük, csupán késleltetjük a sikert azzal, hogy rokkantan más és különb táncot akarunk járni, mint amire már inaink nagyszerűen és könnyedén rájárnak, abból az időből, amikor épek és erősek voltunk.
