Molnár Ákos: Benedek Elek: édes anyaföldem!
Molnár Ákos: Benedek Elek: édes anyaföldem!
Ez az önéletrajz bűbájos és izgalmas könyv, a legművészibbek egyike, amiket valaha is olvastam. A teremtés forró lehelete csap ki belőle és igázza le ellenszegülésünket, melyet e régi író meglepetéseket kevéssé ígérő neve kelt bennünk. Nem nyitja ki szemünket, hogy tisztábban lássuk az élet gigászi komplexumát, de elhomályosítja, mert könnyeket csal belé. Nem állít elénk markánsan kiütköző jellemeket, akik személyes ismerőseinkké válnak, de elbájol szelíd hipnózisával, mert úgy láttatja a világot, amint egy tiszta, félénk, érzékeny, gyenge gyermek látja, ki örökre hozzánőtt bölcsőjéhez, az édes, székely anyaföldhöz, melyet igazán, hisz tisztán látott hibáival együtt szeret. Jóság és megértés, e fogalmak, melyek lassanként egészen eltűnnek kopott, szürke gúnyájuk alatt, új erővel sugárzanak felénk, mert Nagyapó fonnyadt ujjai az alkotó erő izzó frissességével vetítik elénk lelke eredendő jóságát. Hogy hogy csinálja?
„De én láttam, mint ápolta az anyókát a leánya, az én búsbeteg anyám. Mely gyöngéden emelte, forgatta gyönge karjával. Én láttam, mint étette, mosdatta, törülgette a holt, halovány arcot. Én hallottam az ő vigasztaló szavait. És emlékszem és soha el sem is feledem azt a pillanatot, amikor szólt nekem az én édesanyám, megmosdatván anyókát: hamar, hozd ide a törülközőt! – igen, emlékszem, leakasztottam a kendőszegről, de nem vittem, hanem odadobtam anyóka ágyára …és – – és – akkor vert meg engem először az édesanyám.”
Vagy: „Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a piránkó gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja akkor volt legnagyobb, amikor görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s karomat karjába öltve feltámogattam a garádicson a verandára s karosszékébe ültetém…”
Így csinálja. Mondjuk, ópapás közvetlenségével, meséiből átmentett kedveskedő tegezésével, cikornyamentes, bibliai egyszerűségével, régi népmondákban gyökeredző üde szóalkotásaival. Az ikerszavak és mellérendelő összetételek és kicsinyítő képzők rafinált használatával, az ősi székely imperfectum ódon harangjának megcsendítésével, gyönyörűen zengő, pókhálós palackban nemesedett, nehéz óborhoz hasonló magyarságával, melyet örökifjú gyermeksége babérfájáról fakadt levelekkel illatosít.
Az első kötet, az író gyermekkora elevenebb. Néhány kép örökre belevésődik agyunkba, az aratás, a vihar, egy temetés. A kollégiumi élet göröngyös országútján együtt bukdácsolunk vele, öngyilkosságára elszoruló torokkal készülődünk és Gyulai Pál szerkesztő úr előtt viceg-vacog a fogunk.
A második kötetben megdöbbenünk. Hogy-hogy? Nagyapó a politikában? Kortes-beszédek lerészegített, voksukat áruló parasztok előtt? És vele együtt lélegzünk föl, amint visszatér költészetéhez. Gyengéd, szűzi szerelmének története, ifjú menyasszonyának bemutatása „nannyóéknál”, keserves menekülése a románok elől, az öreg úr elhagyatottsága a kommün alatt és után itt is úgy áll szemünk előtt, mint egy relief.
Kérem, ne ijedjenek meg a két hatalmas kötettől, ha nem is mutatja a mai zűrzavaros élet és irodalom szikkadt sivatagában tévelygő lelkeknek a Kánaánba vezető utat, nemes művészetet ád, egy drága öreg ember, egy izmos tehetségű, ifjú író írta.
