Füst Milán: Bálint Aladár temetésén+
Füst Milán: Bálint Aladár temetésén+
Ezt a búcsúztatót Füst Milán a Nyugat nevében mondta.
– Pályatársai, a Nyugat szerkesztősége nevében búcsúzom fájó szívvel Bálint Aladártól. Mint mindnyájunkat keserűvé tesz, elkeserít, hogy küzdelmes, fiatal évei örökös nagy fáradtsága után el kell őt temetnünk s fel kell adnunk a reményt, hogy a sors megpróbáltatásaiért végül mégis csak megfogja jutalmazni. Valahányszor csak láttuk őt, az volt mindig az érzésünk, hogy el kell jönnie az időnek, amikor ez a munkás ember megpihen. S úgy képzelődtünk efelől, hogy talán hivatala révén olyan körülmények közé jut, amelyek majd lehetővé teszik, hogy egészen annak éljen, amit szeret: – a művészetnek. Arcvonásai, ha találkoztunk vele, mindig gondot és fáradtságot fejeztek ki s arról tanúskodtak előttünk, amit úgyis tudtunk, hogy ő a nehezet választotta magának élete útján, amellett, hogy keservesen kellett a kenyérért fáradnia, legfőbb szenvedélye is folytonos tanulást, örökös stúdiumot kívánt tőle. Azt szerette, ami csak nehezen közelíthető meg, – azokat a művészeteket, amelyek élvezetéhez tanulmány és szakismeret szükséges. Megszerette, ami szegény fiatalságában olyan messzi távolságokról csalogatta, hívta őt magához a zenét és képző művészeteket s addig fáradozott, amíg ezeknek kitűnő értőjévé nem küzdötte fel magát közöttünk.
– Életének ez az örökös nagy munkája okozta talán, hogy nem lehetett ezt az embert nem szeretni s ha előfordult is talán valami ellentét néha közöttünk, – a tisztelet volt az, amely iránta mindenkor, még az ellentétek idején is, gyengédséget keltett, parancsolt bennünk. Lénye számunkra határozott, biztos erkölcsi erőt fejezett ki. A becsület világolt arcvonásaiból. Nagy erőfeszítéssel élt és csak azokat szerette, akik erőfeszítéssel élnek, a munkásokat. Nem kereste ő a megalkuvást semmiben, – a fáradt ember pihenőnapjain is küzdeni akart azokért akik szenvednek és fáradnak, épp úgy, ahogy ő, – mert ő valóban tudta, mi a szenvedés, mi a fáradtság.
– S ez: a munka megbecsülése fénylett minden sorából.
– Fáj, nagyon fáj, hogy marcona, szigorú, kedves arcát már csak képzeletből idézhetjük s hogy máris csak emlékeznünk lehet reá, szegény, kedves barátunkra. S mit ígérhetünk neki, fájdalmas, örök búcsúszóval, nyílt sírja, koporsója előtt? Hogy e rövid pár éven át, amíg még itt vándorlunk, – mi mind épp olyan sokszor és ugyanavval a melegséggel fogunk gondolni reá, mint életében eddig. – Isten nyugosztalja!
