Füst Milán: Sárarany
Füst Milán: Sárarany
„…most, hogy nem volt a szeme előtt, annyi, de annyi mentséget tudott a védelmére, amennyi kifogása volt ellene, mihelyt meglátta…” – mondja a Sáraranyban Móricz Zsigmond egyik hőséről. Én éppen fordítva vagyok vele, az idő, a távolság megnöveli haragomat, kiélezi az ellentéteket, amely köztem és a hozzám tartozók között valaha támadt. Perspektívában rosszabbnak látom az embert, mint közelről… (Ez talán az igazi pesszimista véralkat…) S ha azt akarom, hogy szeressen, nem szabad eleresztenem magam mellől.
Mint az élőlényekkel, épp úgy vagyok a költői művekkel. Mikor a Sáraranyt először olvastam, egyes részei nagyon tetszettek nekem, de bizonyos kifogásaim mégis voltak ellene. S ezek aztán, – anélkül, hogy még egyszer foglalkoztam volna e könyvvel, idők folyamán egész feltornyosultak s a következőkben tisztázódtak bennem:
Igazuk van azoknak, akik ezt a munkáját támadják. Kitűnő novellák, jelenetek vannak benne egymás mellé sorakoztatva, – de valóban éppen ez az, ami az egész regénynek árt, a folytonos jelenítés izzása az, amelyet sem az író, sem az olvasó nem bír el egy egész regényen keresztül, – belefárad mind a kettő. S az író indulatának ellankadását mintha éreztem volna is nem egy helyén… S ez a folytonos teli hang! – az író úgy agyonkiabálja magát, hogy a végén már nem bírja hanggal, – bereked. Sokallom az érzékiségét is… túlságos nekem ez a nagy nap is, ez az örökös pleine-air benne… S emlékezem: különösen rosszul esett egy helye, ahol a svábokról és oláhokról igen kicsinylően nyilatkozik… mert bánt, ha nagy szellemek fajuk javára ennyire elfogultak… (S ezt aztán sokszor idéztem magamban érvül ellene…) S az a rokonszenv, amellyel hősét útján kíséri, amellyel magáévá teszi ügyét, ahogy érte hangját emeli… Jobban szeretem az író személytelenségét s már csak azért is, mert sohasem keltheti azt a benyomást, hogy nemcsak a hőse naiv, hanem ő maga is.
Végül már olyan tévedésre vetemedtem, hogy úgy gondoltam, a Sárarany nem állítható Móricznak remekelő novellái mellé.
(S azért mondom el mindezeket, mert másoktól is hallottam hasonlókat.)
Most újból elolvastam e regényt és azzal a határozott, biztos érzéssel tettem le, hogy ez nemcsak Móricznak legremekebb könyve, hanem a legszebb könyvek egyike, amelyet valaha olvastam. Nem tudtam letenni, nem egyszer könnyezésre indított, elragadott. Mint az orkán, úgy sodort magával. – Bámulni való ez az író, a nyelvnek és művészetnek olyan despotája, amelyet alig ismerek még egyet.
Amit parancsol, amit diktál, az történik velem, szegény olvasóval… s érthetetlen, hogy éppen ezt, ennyire félreérthettem?
Igaz, hogy nagy a napsütése, a hősége, de épp ez a nagyszerű benne, ez a tikkasztó, elepesztő, heves fény, amelytől szó, emberi test és lélek, minden izzani kezd, amely érlel és rohaszt s ezt a buja virágzást és buja erjedést kelti. Felkorbácsolja az erőt, de a beteg tüzet, a lázat is. Olyan részegítő, szikrázó, már fájón egyenletes pleine-air ez, amelytől megszédül az ember – s nem a hőse, faja, földje iránt jóakaratúan buzgó lélek megvilágítása, – mint hittem, – hanem a könyörtelenségé! S nem arra szolgál, hogy a történet amúgy is gazdag, dús világát még meg is aranyozza, hanem, hogy elfulladjunk tőle, hogy kápráztasson, – mert ez az igazság, ez az élet ott fullasztó és kápráztató. Kíméletlen ez a ragyogás, rettenetes! Szinte pillanatonként változik érzésünk, néha a mennyország melegét, néha a pokol forróságát érezzük általa. Dagadó, repedő erők, – egy világ, amelyet felvet a vérbőség – s ez épp a tragikuma, minthogy az erő nem arra való, hogy felvesse emberét.
Dagadó erők – s az író hangja az is dagadó, teli. Ez a párhuzamossága a hasonló erőknek, – ez lehetett, amit talán annakidején sokalltam. Úgy véltem nyilván, hogy egy szikárabb, puritánabb, vagy keményebb, vagy csontosabb előadásban éppen ezt: a gazdagság tragédiáját szebben el lehetett volna mondani. Nagyobb ökonómiát, tartózkodást, az erőknek szebb elosztását kívántam volna, – értem már, emlékezem. Bántott ez a kettős kövérség. S ez a magam számára akkor felmerülő művészi elvem élvezetképtelenné tett, megakadályozott abban, hogy Móricznak emelkedő-eső, gyönyörű szép hangját élvezni tudjam. Éppen ez a nagy természetesség, mesterkéletlenség az, ami most úgy elragad, hogy nincs benne az intellektualitásnak az a kellemetlen, örökös önfegyelmező-jelenléte, – az a mesterséges fojtottság, feszesség, a tárgyilagosságnak az a hiú hangsúlyozása, ami különösen Flaubert, de Tolsztoj epigonjainál is olyan általános s olyan közönséges. Az éppen, hogy olyan szabadon zeng-bong, mint a harang, – néha mint egy bűvölő, sötét bariton, máskor mint a lázító tenor! Az, hogy szabadon csatangol és babusgat, vagy gyötör a szíve szerint, – hogy a szíve szabadon dobog s nincs semmi mesterséges fékje! Felbuzduló magasságokba visz – s milyen szomorú szép esése van!
Vele szenved hősével és mégis tárgyilagos. Mert vele van, nemcsak amikor parázna, de akkor is, amikor megtér s családi élete tisztaságában megújhodik s akkor, mikor egy perc múlva már úgy érzi, hogy annak zsíros melege lehúzza tetterejét. Vele érez, de nem tud rajta segíteni, az embereit a bennük levő törvények pusztítják el, Túri Danit épp úgy, mint a feleségét s mint azt a szegény tanítót, aki néhány szavától, néhány égő fájdalmas mondatától felejthetetlen emlék lett nekem.
S hogy ilyen-e a magyar paraszt, vagy sem, s hogy ilyen-e az ember? – fel sem vetődött bennem a kérdés. Minden szava igaz, a grófokkal való jeleneteket kivéve – de mit számít ez a pár jelenet? Egy szerelemmel megvert, nyomorúsággal egymáshoz kötözött emberpár vergődése, kínszenvedése van e könyvben úgy megírva, hogy minden szó, mintha a vérük cseppje volna. – Imádja és gyűlöli az asszonyt, – megváltja és gúzsba köti őt annak martyriuma. Mintha megverték volna, olyan ez az ember a boldogság fülledtségétől, ha nem tombolhat, ha nem érzi az élet teljét a kezében… S milyen csodálatos ez a folytonos változás, – a szeretetnek és gyűlöletnek ez a szinte pillanatonként való fordulása, amelyben nincs szünet, amely a végtelenbe vezet. Örökös a per, mert örökös a vihar. Saját erőink, – bensőnk van ellenünk. Magunkban hordjuk a halált.
S mikor már ott viszik a gyilkost s ő felmagasztosulva lépked a vasvillások között, mert úgy érzi, hogy megtért, hogy azé ő végre egészen, akihez szíve, lelke mindig, mindenünnen visszavonzotta, mártír-feleségeé… ekkor, még ekkor is, még most is, egyszerre megváltozik benne minden, egy másik asszony veti magát érte a vasvillások elé – s vége a felmagasztosulásnak, – illetve nincs vége semminek soha, minden folytatódik. – S mi célja az egésznek? – mi célja a viharnak? Túri Danit bezárhatják, a sír alá nyomhatják – s csakúgy tombol benne a vihar tovább. – Mintha tűzvészt látott volna az ember, olyan lelkendezés lobog benne s úgy agyon van sújtva tőle.
Kit sajnáljak inkább? Őt-e, vagy a feleségét, vagy az asszony reménytelen, örökhű imádóját, vagy a tanítót? Hogy rendezzem be az életet? – legyek próféta? Mondjam a tűznek, hogy garázdálkodj szelídebben? Bosszant engem minden moralizálás. Az ember – a legtöbbje, nagyon jól tud magáról mindent, s ez a paraszt és ez a parasztasszony épp olyan világosan látja élete titkát, mint bármelyikünk. – S ez a szegény asszony! – Milyen megindító szép ez az asszony. Az ember áldja azt, aki ilyet megálmodott. Ahogy megszakad benne az élet, – ahogy odatartja tűz-áldozatra tönkrement életét az ura elé… ahogy Istenhez emelve szemeit szelíd lesz, megbékélt és alázatos, béketűrő és engedékeny… olyan megható, olyan szívhezszóló! S ahogy sorvad és pusztul, mint minden, ami küzdőerejét nem küzdelemre, hanem öngyilkosságra fordítja… – Égi tisztaság és ima, káromlás és sár, érzékiség és átszellemült szerelem úgy egybe van itt gyúrva, mint ahogy a teremtő gyúrta egybe. Vérben és sárban tengődik az égi fény, – és sistereg, küszködik egymással a sokféleség. A magad salakjában henteregsz élet és tisztulni szeretnél tőle és Istenről álmodol benne ragadván. Ki ragad ki belőle? Az örök teremtés talán, az az erő, amely az emberi lélekben a tehetség formáját ölté s arra hajt, hogy részesei legyünk az örök munkálkodásnak, s próbáljuk megváltoztatni e világot.
