II.
II.
Kedves életem! Én édes végzetem!
Nagyot vétettem - nagyot vétkeztem:
kit csillagnak rendelt a sors árva fejed
fölé, kit őrangyalul rendelt szédült
lábod elé: én hütlen őr, rossz
kis cseléd, - kereső kezedet eleresztettem.
Szemeim csillagát elforditottam: kis
pelyhek röptére forditottam. És világitó
lépteim is elforditottam: bolond rét
tilos virágját kapkodtam, aranyos
mezőkön vágyódva futkostam. Mert
nem akartam többé vigasz lenni és
menedék lenni, és üditő ital sem
akartam lenni, - óh jaj! tévedt
angyal: drága kezedet eleresztettem! S mi
bün van és betegség és gyülölet: most mind
neked rontott; nyilkoló lázával minden
megrontott. Kis szentem! gyermekem! szeretőm!
Mert senki szeretete nem védelmezett: fájdalom
és magány marta fel ártatlan életedet. Ártatlan
élet! szenvedő élet: térdelve hajtom fejem
elébed: és megtért szerelmem arany sisakját
boritom kinzott fejedre. Hüs ujjaim
itt vannak forró csuklódon, - és nem
eresztem el többé a kezed. Élet! Édesség!
Reménység! Ugye nem? Örökre.
Nagyot vétettem - nagyot vétkeztem:
kit csillagnak rendelt a sors árva fejed
fölé, kit őrangyalul rendelt szédült
lábod elé: én hütlen őr, rossz
kis cseléd, - kereső kezedet eleresztettem.
Szemeim csillagát elforditottam: kis
pelyhek röptére forditottam. És világitó
lépteim is elforditottam: bolond rét
tilos virágját kapkodtam, aranyos
mezőkön vágyódva futkostam. Mert
nem akartam többé vigasz lenni és
menedék lenni, és üditő ital sem
akartam lenni, - óh jaj! tévedt
angyal: drága kezedet eleresztettem! S mi
bün van és betegség és gyülölet: most mind
neked rontott; nyilkoló lázával minden
megrontott. Kis szentem! gyermekem! szeretőm!
Mert senki szeretete nem védelmezett: fájdalom
és magány marta fel ártatlan életedet. Ártatlan
élet! szenvedő élet: térdelve hajtom fejem
elébed: és megtért szerelmem arany sisakját
boritom kinzott fejedre. Hüs ujjaim
itt vannak forró csuklódon, - és nem
eresztem el többé a kezed. Élet! Édesség!
Reménység! Ugye nem? Örökre.
