Pogonyi Antal: A halál ekevasán
ekéjét rázza rút, véritta rög,
utána boronázó lánc csörög; –
a Termőt mintha vasszögekkel vernék.
Halál a szántó, vak, örök bolond;
rögből csirába szüntelen tolong
uj élet s ujra barna rögbe zuzza.
Szerettem, sírtam, vágyó álmot láttam
és vasszögektől véres volt a hátam.
de rögbe rogytam, megcserdült az ostor…
Gyühó!… És ment a vak tovább lovastól.