VIII.
VIII.
Általában véve a háború után bizonyos leapadást kell megállapítani a magyar irodalomban. Ady Endre és Kaffka Margit még 1919 elején meghaltak s velük eltűnt a huszadik század legpregnánsabb férfialakja és legpregnánsabb asszonya az irodalmi életből. A velük egykorúak közül a legtöbben meg nem rendült energiával és egyre szélesebb teret befoglaló tehetséggel dolgoznak tovább, de legtöbbjüket nem csekély mértékben bénítják a háború után beállt nyomasztó gazdasági állapotok és a közvélemény egy nagy részének beteges ellenforradalmi ingerültsége, amely csak a legújabb időben kezd egyre jobban enyhülni. Ezt a bénító hatást a fiatalok még jobban érzik, őket fokozottan nyomja a publicitás megszerzésének nehézsége olyan korban, mikor folyóiratot fenntartani nagy tőke nélkül lehetetlen, a meglévő orgánumok minden jóindulatuk mellett sem tudnak nekik elegendő tért nyitni s könyvek kiadása is igen nagy anyagi akadályokba ütközik.
Részben az eszmék, indulatok, gazdasági viszonyok mai zűrzavarában való tájékozódás nehézségei, részben a közvélemény már említett ingerült állapota az oka, hogy az írók nagyobb része csak nehezen szánja rá magát, hogy hozzányúljon a mai aktuális élet izgató nagy kérdéseihez és motívumaihoz. A legtöbben a múltba menekülnek, a háború előtti világ képeihez, a történelmi múlt emlékeihez. Jellemző, hogy alig írtak valaha is annyi történeti regényt Magyarországon, mint manapság. A legkiválóbbak útja azonban mutatja, a lecsappanáson át is, a fejlődés egyetlen lehetséges vonalát, az új idők új szellemét, határozott világnézetet energikusan kifejező, a magyar lélek titkait feltáró s az emberiség nagy szellemi küzdelmébe a magyar akaratot és a magyar néplelket belekapcsoló irodalmat.
