II.
II.
A 19. század végének magyar irodalma az újonnan alakult középosztály irodalma volt, ennek általános ideológiáját és életfilozófiáját fejezte ki. Ennek alapja nacionalista optimizmus, a század közepe óta elért politikai és gazdasági sikerekben való gyönyörködés, az ezredik évi fennállását ünneplő nemzet önbizalma, a politikai válságokon át helyreállított gazdasági és társadalmi egyensúlyban való bizalom, a politikai és társadalmi hatalom teljességének összpontosítása a középosztály kezében, gazdasági dolgokban bizonyos kapitalista-liberalizmus, társadalmiakban enyhe és elasztikus arisztokratizmus. Az ebből az atmoszférából keletkezett irodalomnak meg volt adva az attitűdje az egész néppel és a világgal szemben, s egyúttal adva volt témáinak kezelése is. A falusi földművelő néppel szemben az úri ember jóindulatú fölényével állt, szerette életét és tipikus alakjait diszkrét idealizálással beállítani, némi russzoi reminiscentiákkal beszélt róla, mint az egyszerű, természetes élet egyszerű, természetes emberéről, örvendezve gyönyörködött gyökerességében, tipikus faji jellemvonásaiban, melyeket a falusi nép teljesebben és feltűnőbben megőrzött, mint a nyugatias kultúrhatás alatt, internacionálisabb városi életformák közt élő többi társadalmi osztályok. Észrevette és sok művészettel tudta ábrázolni ennek a falusi életnek és alakjainak érdekes jellemvonásait. Gyönyörködött a népben, mint ahogy a fiatalon városba került ember gyönyörködik későbbi életkorában azokban a falusi emlékekben, melyek a fiatalság szépségével kapcsolódnak tudatában. Annyira azonban nem érdeklődött ez az irodalom a paraszt-ember iránt, hogy észrevette volna szociális bajait, a még csak egy-két generáció óta levetett jobbágyság nyomait jellemén, kultúrában való elmaradottságát az állami hatalommal szemben való tehetetlen kiszolgáltatottságát, helyzetéből és foglalkozásából származó speciális paraszt-erényeit és bűneit.
Még kevésbé vette figyelembe ez az irodalom az ipari munkásosztályt mint külön társadalmi tényezőt és speciális lélektani típust. Ez az ipari munkásság még akkor egészen friss alakulat volt, hiszen az ország iparosodása csak az 1867 utáni években kezdődött meg. A nagyvárosokban már látható volt, de még aránylag csekély, bár évről-évre növekvő számú és erőteljesebb szervezettségű, – a nemzeti életben még alig éreztette hatását, politikai jogokról még csak akkor kezdett álmodozni. Az ipari munkás típusa még akkor alig fordult elő az irodalomban, amely inkább még csak a kisiparost ismerte és rajzolta, bizonyos patriarkális jellemvonásokkal.
A legszélesebb tért a középosztály életének rajza foglalta el. Az írók túlnyomó része ebből származott, belőle kapta élményei és emlékei leggazdagabb anyagát s akik alábbról, falusi paraszt-kunyhóból vagy mesterember házából jöttek, azok is siettek hozzáhasonulni a középosztályhoz és annak ideológiájához. Ez a középosztály pedig akkor a hatalom birtokában, nyugodt biztonságban élt, nem érzett súlyos, nagy problémákat, közszelleme nagyjában egységes volt, erkölcse konvencionális társadalmi erkölcs, a valláshoz való viszonya a tradicionális egyházi viszony, gazdasági helyzete polgáriasan konszolidált, a kiáltó nyomor és a fényűző gazdagság végleteit alig ismerő, általános hangulata derült és optimista színezetű. Nagy rázkódások és szenvedélyek nélküli életforma volt ez, kevéssé alkalmas arra, hogy nagy eszmék és nagy egyéniségek teremjenek belőle. Önmagával kongeniális irodalmat is produkált, amelynek nem voltak nagy izgalmai, nem tudta és nem is igyekezett a nagy elemi szenvedélyeket ábrázolni, a közvélemény sodrában úszott, nem állt vele szemben kritikai állásponton, s ha mégis gyakorolt valamelyes kritikát, keserűség nélküli, kedélyes és családias szatirizálás formájában gyakorolta. A nagy problémák feszegetésétől óvatosan tartózkodott, életfilozófiája azonos volt az átlagos művelt emberével, a vallás örök nagy kérdéseit egyáltalán kiküszöbölte tárgyalási köréből, a szociális eszme felületeit is alig érintette, óvakodott a konvencionális erkölcsi intézmények megbolygatásától. Arra törekedett, hogy az embereket kellemesen szórakoztassa, nem volt az a pretenziója, hogy nyugtalanítsa és gondolkodóba ejtse őket. Nem vetett fel nyugtalanító kérdéseket, mert nem volt meg benne a nyugtalanság szelleme. Nem adott nagy életideálokat és ember-ideálokat, köznapi emberek köznapi dolgait rajzolgatta. A nagy ember, a nagy szenvedés, a nagy küzdelem, a nagy szenvedély, a nagy eszme hiányzott témái közül. Legnagyobb alakjai: a hatalmas politikus, aki hatalmának gyakorlásával fascinálja az embereket, az előkelő clubbeli gentleman, aki megállja helyét vagy elbukik valami társadalmi vagy anyagi komplikációban, az elegáns társaságbeli hölgy, aki a férfiakra gyakorolt szerelmi hatásával válik érdekessé és asszonyi ravaszsággal tudja szerelmeit megalkuvásra juttatni a társadalmi konvenciókkal s még egy-két hasonló alak. A tipikus témák: kis emberek naiv intrikákkal folytatott harcai valami kis vagyonka megszerzésére, anyák ravasz ügyeskedése nagyszámú lányaik hozomány nélkül férjhez adásában, a parlamenti klub, folyosó és a képviselőválasztás béka-egér harcai, kacér asszonyok és érzelmes leányok kicsiny, sohasem tragikus házassági és szerelmi komplikációi, a falusi élet idillikus képei, a városi polgárság típusai és egyéb hasonlók.
A kicsi dolgok művészete volt ez és a kicsi formák művészete. A regény, a nagy vers, a nagy dráma nem volt meg podgyászában. A rövid novella és genre-rajz, a kecsesen hullámzó, hangulatos kis dal, a szelíd humorú ártatlan vígjáték voltak ennek az irodalomnak genuin formái. Ezekben alkotott legkiválóbbat. Ami regényt produkált, az is inkább hosszúra nyújtott novella volt, mint igazi sokrétű és széles skálájú regény. A kis műfajokban briliáns eredményeket ért el, a magyar novella fényes virágzásba jutott, nem egy példája eléri a világirodalom legkiválóbb novellaköltőinek színvonalát, az írók különösen a maupassanti novella formájában rendkívüli biztonsággal mozognak.
Legkiválóbb mestere ennek a kornak az elbeszélésben Mikszáth Kálmán. Benne megvolt egy nagy író csodálatos elbeszélő készsége, megfigyelésekben, ötletekben való gazdagsága, invenciója, erősen egyéni humora. De egy átmeneti, megalkuvó, nagy hevüléseket és nagy lendületeket nem ismerő kor gyermeke volt, hiányzott belőle a nagy gondolat, a nagy érzés és a nagy akarat. Ezért nem lett belőle az a nagy író, amivé fényes tulajdonságaival predesztinálva volt. Mégis gazdag, érdekes és originális galériáját alkotta meg a magyar élet jellemző alakjainak a parasztságból, a vidéki gentryből, a parlamenti életből. A magyar uralkodó társadalmi osztályok közéleti és magánéleti erkölcseit, a magyar politikai berendezkedést és intézményeket éles, sokszor gyilkos szatírával, de mindig belülről, mintegy a családtag szempontjából nézve ostorozta, a magyar nép természetében rejlő specifikus humoros dispozíciót nagy művészettel juttatta kifejezésre. Kora összes magyarjai között ő látta és rajzolta legelfogulatlanabbul a magyar társadalmi életet. A magyar prózának pedig különös, utánozhatatlan egyéni zamatú mestere volt, aki az élőszó hangjáig tudta fokozni az elbeszélő stíl közvetlenségét. Ő benne tipikusan testesül meg a magyar népszellem némely specifikus tulajdonsága és épp olyan tipikusan testesülnek meg a vele egykorú magyar társadalom erényei és hibái.
Mellette, mint valamivel fiatalabb kortárs áll Rákosi Viktor. Keskenyebb ívű és kevésbé pregnáns egyéniség, nincs meg benne az emberábrázolásnak az az ereje, mellyel Mikszáth legalább a külső embert százféle változatában tudta megjeleníteni. Szintén humorista, de humora az élces ötletből táplálkozik, inkább karikatúrával dolgozik, módszereiben az amerikai humoristákra, különösen Mark Twainre emlékeztet. Alakjai leginkább a városi élet kis emberei, akiket furcsa és nevetséges helyzetekben mutat fel, furcsa és nevetséges tulajdonságaik torzító túlzásával, a gyermek ártatlan, keserűség nélküli nevetésével. Karikatúrái alatt azonban van valami emberi jóság, a kis emberek sorsával való együttérzés, derült, játékos életfilozófia, olyan derült és játékos, hogy sokszor szinte már halk, rejtőzködő pesszimizmusnak érezzük. Munkáinak jelentékeny része hazafias novella és regény. Ezekben az 1848/49-i szabadságharc emlékeit idézte fel, Elnémult harangok című terjedelmes regényében pedig a magyar élet legveszedelmesebb és legkínosabb problémáját vetette fel: a nemzetiségi kérdést, az ellentétes pretenziójú népfajok súrlódását egy és ugyanazon történelmi állam keretein belül. Ennek a problémának a megoldatlansága buktatta el a történelmi magyar államot s a háború utáni események világításában különös reliefet kapnak Rákosi Viktor víziói.
Mikszáth és Rákosi a magyar irodalmi tradícióból jöttek és lényegileg a magyar közvélemény általános áramlatában éltek. Hozzájuk csatlakozott a kilencvenes évek elején fellépett nemzedék néhány kiváló tehetségű és nagy népszerűségre jutott írója, köztük elsősorban Herczeg Ferenc és Gárdonyi Géza.
Herczeg Ferenc, mint a magyar katonatiszti világ és a vidéki gentry életformájának derült, elmés és elegáns ábrázolója kezdte s további fejlődése folyamán általában az előkelőbb középosztály élet- és emberideáljait formálta irodalommá. Az ő tipikus alakja az előkelő, korrekt klubbeli ember, aki a szerelem vagy a pénz révén jut inkább társasági, mint sajátképen erkölcsi konfliktusba és ebből a konfliktusból igyekszik a társadalmi korrektség szabályai szerint kiszabadulni, vagy a konzekvenciákat magára nézve szigorúan levonni. Szerelmes, kacér, érzéki szép asszonyok és romantikus színezetű érzelmes leányok forgolódnak regényeiben, a francia mondaine-irodalom magyar levegőbe transponált nőalakjai, akiknek az író nem ad éles és mély perspektívába állított profilt, de hatáskeltő módon tudja őket beállítani és sok finom árnyalatot tud rajzukba belevegyíteni. A hang, amelyen ez az író szól, a disztingvált és kellemes társaságbeli beszélgető könnyed, fesztelen, kiegyenlített hangja, gondosan óvakodik minden túlerős hangsúlytól, nyersebb fordulattól, röviden, gyors tempóban beszél, csaknem egészen gesztusok nélkül, indulatait, meghatódásait csak sejteti, de sohasem mondja ki, szívesen kever a hangjába némi malíciát anélkül, hogy valaha is keserű lenne s ahol némi diszkrét kritikát alkalmaz az emberekkel és társadalmi erkölcseikkel szemben, ott is a kritizált társadalmi körön belül marad. Jólnevelt mértéktartás, a formák könnyed és biztos eleganciája, az elbeszélés lebilincselő volta a fő erényei, ember-ábrázolásában nem annyira a kontúrok élességére, az arcvonások egyéni voltára és a lelki gyökerek mélybe markoló felmutatására törekszik, mint inkább a vonalak elegáns vezetésére, a hangulatok árnyalására, a szituációk és a bennük mozgó ember egymáshoz való viszonyának pontos megállapítására. A nagy emberi ős-indulatokat és ösztönöket sohasem tárja fel közvetlenül, eredeti, nyers mivoltukban, alakjai legszélsőségesebb helyzeteikben is megőriznek valami úrias selfcontrolt, – Herczeg Ferenc a végsőkig óvakodik mindentől, ami plebejusi színezetű. Rokonszenve az előkelő középosztály emberei mellett van, az alsóbbrendű nép, mint a nyárspolgár, az üzletember, a kishivatalnok, a munkás, – még az ügyvéd meg az orvos is sokkal kedvezőtlenebb világításban áll nála. Attitűdje az emberekkel szemben enyhén arisztokratikus, iróniája ebből az attitűdjéből táplálkozik. Ez pontosan megfelelt a vele egykorú magyar úri osztály általános attitűdjének. Ez az osztály, mely vita nélkül tartotta kezében a század végén az uralmat és saját életideáljait általánossá, az egész társadalomra kiterjedő érvényűvé tette, örvendve fogadta Herczeg Ferencet a maga reprezentatív írójává, elhalmozta a megkülönböztető siker és megbecsülés minden attribútumával. Ezt a szerepet az író kötelezőnek érezte magára nézve, szélesebb ívű alkotásokkal próbálkozott. A pogányok című regényében megpróbálta azt az ellenhatást megjeleníteni, amelyet az ázsiai pogány magyarság az európai kultúrát jelentő kereszténységgel szemben a 10. században kifejtett s ebből demonstrálni a magyar karakter sajátságos belső meghasonlását, ami a történelmi magyarság egyik fő jellemvonása. Bizánc című drámájában a bukás szélén álló Bizánc képében a politikai harcokban vívódó magyar társadalomnak akarta intő szavát odakiáltani, anélkül, hogy az írói sikernél több eredményt elért volna. Arany hegedü című regényében nála szokatlan mélyre nyúlt a pszichológiai ábrázolás terén, – ebben a művében engedett legtöbbet hűvös fölényéből, minden művénél közvetlenebbül mutatta meg líráját és új formulát próbált fogalmazni az asszonyi hűtlenség lélektani megfejtésére. A konzervatív magyar társadalmi rétegek ma is Herczeg Ferencben látják reprezentatív írójukat.
Vele egy időben és párhuzamosan jutott a közérdeklődés előterébe Gárdonyi Géza. Jóval demokratikusabb hangulatú, de viszont minden közéleti háttér nélküli író. Mint falusi néptanító kezdte és mindvégig megőrzött valamit a falusi néptanító szellemi alkatából és világszemléletéből. Sajátlagos témaköre a falu, a maga különös alakjaival: lassú-mozgású és lassú-beszédű, bölcs parasztjaival, kackiás menyecskéivel, érzelmes leánykáival, hetyke legényeivel. Ezt az életkört halk, szimpatikus mosollyal nézi. Nagyon jól meglátja embereinek nyíltszívűségét, természetes okosságát, érzelemviláguk egyszerű szépségét, mestere annak, hogy miképpen kell a falusi embert beállítani a természet ezerszínű tájképébe, amelyben benne él. Ábrázolásai hangulatban finom, átmelegedett színű és egyszerű kontúrokkal megalkotott vízfestmények stílusára emlékeztetnek. Témái leginkább a falusi élet kis komplikációi, szerelmi és házassági konfliktusok, egymásközti perpatvarkodások, apró ravaszkodások. A paraszt-élet sohasem jelenik meg nála a maga nyerseségében, mindig bizonyos mértékig idealizálva, körülbelül azzal a hangulattal, ahogy a nép maga idealizálja önmagát népköltészetében. Úgy is kell tekinteni Gárdonyit, mint a népköltészet modern továbbfejlesztőjét. Lírája a népdal lírája, elbeszélése a népmese hangjának magasabb színvonalra transzponálása. Ez különösen pályája első felére illik. A második felében kibővítette tárgykörét: egyre nagyobb terjedelemben foglalta bele a falusi és városi kis intelligencia életét, egyre erősebb érdeklődéssel fordult a történelem színei és hangulatai felé. Nagy hatást tettek történeti regényei. Ezekben sajátságos módszert állapított meg a maga számára: nevezetes történelmi események időpontjait és alakjait választotta ki, de a képben, amelyet rajzolt róluk, ezeket hátratolta a háttérbe, az előtérbe pedig a szorosan véve emberi dolgokat állította, névtelen kis emberek sorsát és jellemét, ahogy arra a történelmi események kihatnak, az illetők tudta nélkül meghatározva. Itt is az a jellemvonás nyilvánul, ami a paraszt-novelláiban: a jelentéktelen kis emberek sorsa érdekli elsősorban és ennek finom, részletes ábrázolásával igyekszik reális színt adni a történelmi staffagenak. Az egri csillagok című első történelmi regényén még ez a módszer nincs teljesen kifejlődve, itt még erősen érzik a Jókai-féle romantikus regény hatása. Másik két regényében már tisztán látni sajátságos felfogását a történelem költői ábrázolásáról: az Isten rabjai-ban az apáca-király lányba szerelmes kertészlegény ábrándozásain, sóvárgásán és szerelmi holdkórosságán át mutatja meg a magyar középkor különös életformáját, a Láthatatlan ember-ben egy rabszolgaságba került görög fiúnak a hun vezér lánya iránti szerelme a tükör, amelyben Attila hun birodalmának perspektívái látszanak meg, a katalaunumi csata, Attila halála és a hun birodalom tragikus összeomlása adják meg a bánatosságában is napfényes szerelmi idill felhő-hátterét. A történelem ilyen költői ábrázolásának megvan a maga varázsa, bizonyos reális, megfogható színt kap tőle az egész, de megvan az a hátránya is, hogy lehetetlenné válik a széles vonalú rajz és az előtér szűkkörűsége megfosztja a háttért, a történelmet a maga monumentalitásától. Ezért Gárdonyi történeti regényei jórészt úgy hatnak, mint kiszélesített háttérbe helyezett és ezzel nem egészen arányban álló novellák. Legnagyobb szépségeik részleteikben vannak, amelyeken a költészet tavaszi szépsége ragyog: az érzés szentimentalizmus nélküli természetes lágysága teszi őket a harmatos virághoz hasonlóvá.
A szerelemről Gárdonyinak sajátságos képe van. Mindig mint a fiatal szívek elemi vonzódása tűnik fel, mint egy rejtelmes okokból felkerekedő vihar, amely a pusztulásba sodorja, akiket hatáskörébe kap. A szenvedély nála mindig tragikus természeti erő, nem lehet neki ellenállni és nem lehet balvégzetétől szabadulni. Sokat foglalkoztatta az érzéki kielégülés nélküli szerelem problémája. A női nemmel szemben bizonyos averziót mutat, hatását a férfi életére szereti vészhozónak feltüntetni, a női önzésnek, csalfaságnak, férfit befonó ravaszságnak, anyagias alacsony-színvonalúságnak széles teret juttat elbeszéléseiben és regényeiben. Ellensége a szenvedélynek, amely szerinte az ember oktalan képzelődésének szüleménye, nagyságát, emberi mélységét épp olyan kevéssé ismeri el, mint azt, hogy az ember legmagasabb kvalitásai épp a szenvedély állapotában nyilatkoznak meg. Ez a felfogás különösen hat olyan írónál, aki életművének legszebb lapjait éppen a fiatalon lobogó szenvedély tragédiáinak ábrázolásával tette színekben gazdaggá és elragadóan széppé. Viszont azonban egyezik schopenhaueri hatás alatt álló pesszimisztikus életfilozófiájával, amely az emberi sorsot tőle független elemi erők játékszerének tekinti s már eleve elbukottnak látja az ellenük való harcban.
Gárdonyi mintegy átmenetet jelent a múlt század végének két egymástól élesen elváló írói csoportja között. Ezek egyike, élén az eddig említett vezető egyéniségekkel, hangban, felfogásban, pretenziókban lényegileg a közvélemény általános sodrában mozog és közvetlenül csatlakozik az előző nemzedék romantikus felfogásához, míg a másik bizonyos világnézeti különvéleményt pendít meg és a romantikus felfogással szemben a realizmus naturalisztikus formulázása felé igyekszik.
Ebben a csoportban mint különlegesen komplex jelenség tűnik fel Bródy Sándor. Ellentétekből összeelegyített egyéniség. Lénye szerint romantikus, aki a naturalizmus módszereivel próbálja magát kifejezni. Rendkívül fogékony művészi ösztön, amely könnyen ragad magához mindent, amire szüksége van, de épp olyan könnyen el is ejti, amit magához ragadott. Geniális koncepciók és elnagyolt alkotások. Merész kezdések, melyek nem jutnak befejezésre. Energikus szembenállás a közvéleménnyel, amely sokszor még a mondat vége előtt letompul készséges megalkuvássá. Minden művében fényes művészettel odavetett részletek és semmi egész. A vázlatok művésze, befejezett mű nélkül. Egy nagyszerű író erényei és egy inkarnátus journalista fogyatkozásai küzdenek benne anélkül, hogy le tudnák egymást küzdeni. Szenvedélyre hajlamos temperamentum, mely apró erotikumokban éli ki magát. Mindenütt a nagy nyugtalanság, a művészi és erkölcsi koncentráció hiánya. Forradalmi jelenség, olyan korban és olyan társadalomban, amely semmitől sem érezte magát messzebb, mint a forradalomtól. Közelebb tudott jutni a magyar levegővel és magyar temperamentummal való kongenialitáshoz, mint kortársai közül legtöbben, de egyidejűleg egész élesen rajta vannak zsidó eredetének karaktervonásai. Munkájának abszolút esztétikai értéke problematikus, lélektani érdekessége annál nagyobb, a magyar irodalom fejlődése szempontjából való fontossága elsőrendű. Pazarló, aki elszórta tehetsége javát, de abból, amit elszórt, nagyon sok termő mag lett az utána jövő nemzedék számára. A legtöbb ösztönzést ő adta, a huszadik század jelentékeny kezdései tőle indultak ki, ő volt az, aki megmutatta, milyen messze mehet az író a szabadszólás jogának kihasználásában. Megszokás, társadalmi szabály, politikai tekintet, ízlésbeli tradíció, a múltból átjött norma akkor még szoros korlátokat emelt a magyar író elé. Ezeket Bródy Sándor törte át először merész rohammal, inkább ösztöneinek és erős impulzusának engedelmeskedve, mint határozott, tudatos világnézetből. Műveiről egyenként igen vegyes véleményeket mondhat a tiszta esztétikai kategóriákkal dolgozó kritikus, egészében szemlélve mégis igen érdekes egyéniség, alighanem legérdekesebb egyénisége korának.
A fellépés időrendjében Herczegnél, Gárdonyinál, Bródy Sándornál valamivel korábbi, de velük egyidőben fejlődött ki tehetsége teljességében Ambrus Zoltán. A francia iskola neveltje s bár a kor magyar irodalmában sok a francia hatás, a legnépszerűbb és legtöbb sikerrel művelt műfaj, a novella például főrészben Maupassant formaképzésének a hatása alatt fejlődött ki, mégis Ambrus az egyetlen, aki teljesen érvényesítette a francia iskola tanulságait és eredményeit. Az ő iskolája az a francia realizmus volt, amely a Comte-féle pozitivizmus irodalmi ellenképe s amelynek tipikus perszonifikálódásait Flaubert, Maupassant, Daudet művészetében látjuk. Zola nyers naturalizmusa messzebb volt tőle, épp úgy, mint a francia szimbolisták nyugtalansága és túlzott gesztusa. Ambrus mint kritikus kezdte. Finom és elegáns színházi kritikái, melyek kultúrában magasan felette álltak az akkori magyar színházi kritika színvonalának, szerezték meg neki azt a tekintélyt, melyet aztán mint regények és novellák írója tett teljessé. Már kritikáiban megmutatkozott írói egyéniségének alapjelleme: a pontos és világos formulázásra, az arányosságra, a komponálás szilárd architektúrájára, a stílus tisztaságára és elmés eleganciájára való törekvés. A pozitivista életfilozófiából indult ki, de pályája folyamán egyre erősebb lett rá a pesszimista gondolatvilág hatása. Regényeiben, novelláiban már a pesszimista nyilatkozik, némi franciás szkeptikus bouqetval: az élet értékének és örömének problematikus volta, az emberi sors kiszolgáltatottsága, a körülményekkel és szenvedélyekkel szemben való tehetetlensége és az ezekből a gondolatokból páraként szálló melankólia és irónia adja írásainak ízét és jellemét. Tekintete az egyes ember sorsára van függesztve, az élet-halál, a szerelem, a házasélet, az ambíció és az anyagi komplikáció problémái foglalkoztatják, a társadalmi kapcsolatok csak mint kevéssé hangsúlyozott háttér szerepelnek, közéleti vonatkozásai jóformán egyáltalán nincsenek, a szociális vonatkozások, mint különben kora legtöbb íróját, alig érdeklik. Gyakran és erősen foglalkoztatja a művészember sorsa, a praktikus életbe való beilleszkedésének keserűségei, a mesterség örök, nagy szenvedése. A magyar irodalom számára ő fogalmazta meg először és legkimerítőbben a művészember modern típusát. Írói módszere pregnánsan pszichológiai, analitikusan igyekszik behatolni az emberi lélek redőibe és titkaiba, az árnyalatok finom elosztásával, a fontos momentumoknak apró részletek hátteréből való kiemelésével rajzolja ki az emberi arcok reliefjeit, ábrázoló művészete a rézkarc technikájához áll legközelebb, a fény és árny kontrasztjainak megfelelő elosztásával adja ki a dolgok stílusát, a finom vonalak komplikálásából emeli ki a kontúrt. A múlt század végének és a huszadik század elejének magyar irodalmában ő a legteljesebben európai jelenség. A maga korának magyar világával sok tekintetben idegenül állt szemben, halk és finom tónusával, formaművészetre beállított magas kultúrájával. Inkább az írókra hatott, mint a nagyközönségre, amely csak idővel kezdett művészetéhez hozzáédesedni. Főfontossága abban van, hogy a magyar elbeszélő stílus őnála vett fel legtöbb kultúr-elemet, ő adta a legjobb példát nehéz és bonyolult mondanivalók elegáns, világos és pontos formulázására és az emberábrázolást ő mélyítette le magyar kortársai között legjobban a pszichológiai elemzés irányában. A maga korának filozófiától irtózó Magyarországában ő volt jóformán az egyetlen, aki nem a savoir-vivre átlagpolgári életbölcsességének alapján állt, hanem filozófiailag végiggondolt és lelkileg átélt világfelfogást alkotott magának. Mások talán erősebb temperamentummal, az ösztönök szabadabb játékával dolgoztak, de a századforduló magyar irodalmának legmagasabb intellektuális színvonalát és legművészibb formaképzését Ambrus Zoltán jelenti.
Ambrus mellett, szintén francia példák hatása alatt, de azért gyökeres magyar ízzel, jelentékeny művészettel fejlesztette tovább a magyar prózai stílust Tóth Béla. Munkájának túlnyomóan nagyobb része inkább journalisztikai jellegű, de kevés számú novellái szokatlanul finom formaérzék és originális gondolkodásmód termékei. A világosság, fordulatosság és közvetlenség irányában Tóth Béla fejlesztette a magyar prózát kortársai közül legnagyobb hatással.
A naturalizmusnak, mely aránytalanul kis tért foglal el a magyar irodalomban, a két század érintkezési pontján csak egy pregnáns képviselője volt, Kóbor Tamás. Ő is a filozófiából indult ki, mint Ambrus és pedig szintén a pesszimista filozófiából, abban az időben körülbelül ez volt az egyedüli filozófia, amely a magyar gondolkodásra mélyebb benyomást tett. Kóbor Tamásban ez a filozófia erős moralista tendenciát kap, az élet és az ember dolgait élesen a morális látószögből szemléli s határozott, sokszor keményen hangzó ítéleteket mond az erkölcs és erkölcstelenség kérdésében. Ez a morális szigor különbözteti meg legelsősorban kortársai között. Ő az első realisztikus írója a túl hamar nagyvárossá fejlődött Budapest levegőjének s ő a reprezentáns regényírója annak a zsidó eredetű, a magyar kultúrához sietve hozzásimult középosztálynak, mely a kilencvenes években vált a magyar főváros arculatának egyik legelsősorban karakterisztikus elemévé. Kóbor Tamás meglátta ennek a népcsoportnak a gyors átalakulását, a gettó-miliőből a modern nagyvárosi miliőbe való áthasonlását, a gettó-atmoszférában élő öregebb és az onnan kifelé törekvő és ki is jutó fiatalabb nemzedék tragikus és tragikomikus súrlódásait és az ebből származó családi, erkölcsi és egyéb komplikációkat. Ő próbálta először megrajzolni a főváros erkölcseinek keresztmetszeti képét, a felsőbb osztályok élvezet-vágyának romlasztó hatását a kispolgárság és különösen a kispolgárság nőinek erkölcsére, a budapesti félvilág primitív, de egyre több tért elfoglaló kialakulását, a karrierre nevelt tehetséges gyermek kíméletlen uzsorázását a család részéről, s a nagyvárosi társadalmi élet egyéb hasonló témáit. Alakjai és történetei komor, sűrű légkörben mozognak, de határozott, éles kontúrral vannak megrajzolva. A humor eleme teljesen hiányzik ebből a komor és kissé rideg íróból, annál gyakoribb és erősebb az ironikus vonás. Nála ez nem a rezignáció iróniája, mint Ambrusnál, erős agresszív hang van benne, amint hogy Kóbor Tamásnál nyomatékos hangsúly esik az ítélet szellemére. Jellemző ránézve a hála és hálátlanság motívumának gyakori és sokféle kifejtése, – ezt az erkölcsi problémát kifejtve találjuk majd minden oldaláról az ő regényeiben és novelláiban. Filozófiai kedvtelésével függ össze a fantasztikum iránti hajlama, – a modern poei értelemben vett fantasztikum is nála jelenik meg először a magyar irodalomban.
A regény és novella széles terjedelme mellett feltűnően kis térre szorul a századforduló magyar irodalmában a dráma. A magyar színpadokon akkor a francia dráma – Dumas, Sardou, Pailleron és kortársaik drámája volt az uralkodó, mellettük csaknem hatástalanul hangzottak el a kor egyéb drámai törekvései. Ibsen például akkor még nem tudott gyökeret verni a magyar színpadon, a közönség nem volt előkészülve, hogy megértse, a színészek nem voltak előkészülve, hogy játszani tudják. A színház és közönség ilyen ízlés-állapotával kapcsolatban alakult a dráma is. A múlt nemzedék ízléséből jutott át még ebbe az időszakba is a történelmi dráma egy különleges formája: a Shakespeare külsőségei és a francia romantika szelleme által inspirált jambusos történeti tragédia és vígjáték, amely nem a történelem lelkét igyekezett kifejezni, hanem az írók lírizmusának szolgált dekoratív színpadi ürügyéül, részint pedig a kor politikai hangulatához próbált történelmi indoklást keresni. Igazi maradandó példát ez a drámai stílustörekvés nem alkotott, a közízléstől is mindinkább idegenné vált s lassanként el is hunyt. Ma már csak némely terméketlen akadémiai pályázatok tartják fenn az emlékét. Másik, szintén az előbbi nemzedékek ízléséből átszármazott forma volt a népszínmű, a néplélek derűs, vaudeville-szerű ábrázolása, romantikus szellemben, a falusi, egyszerű emberek életformáinak idealizáltan kicsinosított ábrázolásával, az etnográfiai külsőségek, népszólások, kosztümök, népdalok, táncok bő felhasználásával. Ezt a formát értékessé tudta tenni a múlt század középi nemzedék néhány kiváló tehetsége és nagy népszerűséget szerzett neki néhány pompásan rátermett igazán tehetséges színész és művésznő, de a század fordulóján elsorvadt, az új század tehetséges íróit már nem érdekelte és új tehetséges színészek sem akadtak rá. Helyébe új törekvés lépett: a parasztéletnek a dráma modern műformája szerinti színpadi ábrázolása, amely nem a romantikus idealizálásra és az etnografikum értékesítésére veti a súlyt, hanem a parasztember egyszerű életformáit és a falusi élet típusait kívánja drámailag feldolgozni. Erről a törekvésről később még alkalmunk lesz szólni, aminthogy a modern magyar dráma alakulása már a huszadik századba tartozik. A tizenkilencedik század drámai kísérletei inkább csak tapogatózások voltak a romantikus drámai stílből való kibontakozásra és a reális élet színpadi ábrázolására. Olyan mű, amely ez irányban lényeges eredményt is jelentett volna, nem került ki belőle.
A líra a század végén nem tört és nem is keresett új utakat. A közvetlen elődök stíljét próbálta tovább fűzni két irányban: a Petőfi és Arany nyomdokain induló hagyomány irányában, amely népies kezdeteiből ekkor már az akkori uralkodó osztályok kedélyállapotának kifejezőjévé vált és a nyugat-európai líra, különösen pedig Heine stíl-hagyományának irányában. Ez a kettős hatás nem vált el élesen egymástól, ugyanazok a költők váltakozva érezték és éreztették. Általában nincs e kor lírájának kifejezett originális bélyege, anyagát és kifejezési formáit egyaránt hatások formálták és sok tehetséges költője között nem volt egy nagy költői egyéniség, originális formaalkotó és az embernek önmagához és az élethez való viszonyát újra fogalmazni igyekvő szellem. Sok szép verset produkált ez az elég bő termésű líra, de a kornak nem volt egyenértékű, nagyszabású lírai kifejezője, abban az értelemben, mint ahogy az 1848 előtti és utáni magyar közérzést teljesen pregnáns voltában fejezte ki Vörösmarty, Petőfi és Arany lírája. E nagy költők hatalmas hazafias költészete alkalmi ódák, politikai versek, históriai stílus-utánzások költészetévé sekélyesedett, Vörösmarty sötéten izzó szenvedélye, Petőfi fiatalos lobogása, Arany János bölcs melankóliájú rezignációja egyformán mérsékeltre temperált polgári lírizmussá halványodott, s a nagy költők ösztönösen originális stílus-képzése hajlékony, formás eleganciává, vagy egyszerű, kedélyes dallamossággá csökkent. Egynéhány hang mégis kiemelkedik ebből a lírai orchesterből, – azokat említem itt fel, akiknek pályája, vagy hatása átnyúlik a mába is, akik tehát többé-kevésbé részesei a mai magyar irodalom törekvéseinek is.
Vargha Gyula korra a legidősebb közülük, indulása még a múlt század hetvenes éveire esik. Mint finom és bájos dalok költője kezdte, erősen Heine formai hatása alatt, hangzatos hazafias ódákkal és történelmi balladákkal folytatta, de igazi megszólaláshoz csak öregkorában jutott. Melankolikus lelkiállapotú lírikus, nagyon erős érzékenységgel, az élet szenvedése s az élet szépségeitől való állandó búcsúzkodás a főtémái. Attitűdje a világgal szemben teljesen passzív, nem elegyedik bele az élet izgalmaiba, csak vonagló szívvel reagál rájuk, legszívesebben elmenekül előlük a saját komor gondolataiba, vagy a természet szépségeibe. Mint konzervatív magyar ember idegennek érzi magát a körülötte zajló modern világban, amely az erkölcsi zűrzavar benyomását kelti benne s a magyar nemzet állapotát, helyzetét ő ítéli meg kortársai közül legpesszimisztikusabban. Erkölcsi érzése a szenvedélynek csak a félelmességé tudja átérezni, hite a fennálló világrendben minden kétkedésen felül áll, költészete minden ízében polgári költészet. A lírai formáknak és különösen a rímes jambikus technikának biztos művésze, virtuóz osztentáció nélkül, de merész eredetiség nélkül is, nyelvének nincs erős egyéni bélyege, de mégis művész hangszere ez a nyelv, művészé, aki egyszerű eszközökkel sokat tud kifejezni. Az öregedés és az öregség melankóliáját kevés költő fejezte ki olyan gazdag és mély hangokon, mint ő.
Vargha Gyula mellett a század-forduló magyar intelligenciája másik típusának kedély-állapotát és világfelfogását fejezi ki Kozma Andor. Friss, energikus, mindenképpen egészséges és harmonikus lélek, némi stoikus színezettel. Az élet és különösen a specifikus magyar élet jelenségeit, ha kedve telik bennük, vidám, gyönyörködő lendülettel fogja fel, nem idegen tőle a csöndes, derült életöröm, – a visszás jelenségekre éles szatírával vagy férfias haraggal reagál. A közélet embere, erős politizáló hajlama átmegy lírájába is, melynek ritka és akkor sem mélyen intim a belső hangja, mindig az aktuális világgal áll szemben inkább, mint önmagával. Életideálja a katona-ember ideáljához áll legközelebb, – a szabad levegőn edzett, cselekvésre kész, érzelmi életét a családi életben kielégítő, önmagán uralkodó férfi ideálja ez. Mindenben a józan mértéktartás embere, politikája is, költészete is a praktikus józanész politikáját propagálja, szemben a nemzeti indulatok és hiúságok politikájával. A magyar ember hiúsága, fajtájában való gyönyörködése azért – erősen magyar specifikus jellemvonás – benne is megvan, de nem vakítja el teljesen fajtájának hibáival szemben sem. A háború előtti uralkodó magyar politikának Kozma Andor költészete adja legjellemzőbb zene-kíséretét.
A harmadik kiegészítő típust Szabolcska Mihályban találjuk meg. Az ő lírája a falun élő magyar ember lelki életének színeit hordozza magán. A költő maga is falusi, majd kisebb városi református pap, egész lelki világában annak a rétegnek az intellektuális és érzelmi képét tükrözi, amelyből kikerült és amelyben él. Egyszerű, idilli lélek, az élet nagy megrázkódásai, a heves szenvedélyek, a nehéz, nyugtalanító gondolatok elsiklanak előle, a mindennap kedves hangulatai, a családi élet apró örömei és bánatai, a természet csöndes, derült képei indítják dalra szívét és lelkiállapotának halk hullámzásait nagyon egyszerű, a népdal ritmusait a lehetőségig megközelítő formákban dalolja el. Egy fiatalkori hosszabb külföldi utazás néhány vers-emlékben az idegen világban magát mindig egyedül és idegennek érző magyar ember csöndes honvágyát mondja el és ezek a versek szerezték számára a legnagyobb sikert, ezekben is hatolt költői megindulása a legmélyebbre, finom és végsőkig leegyszerűsített formában sikerült kifejeznie a minden magyar emberrel közös érzelemvilág egy elemét. Egy sorozat románc-szerű kis költeményben a falusi népélet egy-egy hangulatképét, apró tragédiáját, érzelmi komplikációját írja meg a magyar népdal sajátszerű drámaiságával s ezekben éri el költészete legnagyobb művészi magaslatát. Kortársai közül benne a legtisztább és leginkább ösztönös a lírai véna, ő van legközelebb a költészet őstalajához, a népköltészethez és egyszerű, sokszor pongyola ritmusaiban érzik legjobban a magyar nyelv természetes ritmikája.
Ez a három költő a magyar társadalom egy-egy típusát fejezi ki többé-kevésbé pregnáns módon. Egy negyedik típus: a külföldi hatások alatt nevelkedett városi polgár-ember típusa még akkor nem volt s ma sincs még olyan egységesen kifejlődve a magyar társadalomban és így nem is akadt pregnánsan kifejező költője. De voltak költők, akikben ennek az alakuló típusnak egyes jellemvonásai már mutatkoznak. Ábrányi Emil a korhangulat romantikus-patetikus elemeit szólaltatta meg szónokias, hazafias ódáiban, byroni hangulatú lírájában. Endrődi Sándor mutatja legélénkebben Heine hatását a kor érzelmes lelkeire, későbbi kurucdalaiban nagy hatással elevenítette fel a 17. századi költészet hazafias és lovagi reminiscenciáit. Külön helyen áll zempléni Árpád, aki szintén külföldi hatásokból, Heinéből és a modern olasz költőkből indult ki, de útközben fölfedezte a maga számára a magyarral nyelvrokon, Oroszországban élő néptöredékek, valamint a finnek népköltészetét és turáni dalaiban csodálatos példáit adta a költői hangutánzásnak, a primitív nomád népek primitív hangulataiba és kifejezési formáiba való beleélésnek.
A magyar élet egy akkor még újonnan keletkezett arcvonása jelenik meg Kiss József költészetében: a magyar kultúrához készségesen csatlakozó és a magyar életformákhoz hozzáidomulni igyekvő zsidóság életének lírája. Kiss József ezt a világot pályája elején balladaszerű költeményekben énekelte meg, az anyag és a stílus sajátságos keverésével, az ősi magyar népballada hangján és ritmusaiban szólaltatta meg a falusi nép közé elegyedő, vallási és erkölcsi tradícióikban még a gettóhoz tapadt zsidók fülledt levegőjű kis tragédiáit, későbbi költészetében – mintegy szimbóluma-kép annak, hogy ez a faluból a városi életbe vergődött zsidóság milyen gyorsan alkalmazkodott a városi életformákhoz és a magyar társadalmi élet urbánus formáihoz – általában a városban élő ember hangulatainak kifejezőjévé lett. A kor költői között kétségkívül övé volt a legmélyebb hangulat és a leginkább szonór lírai hang, bár vénájának aránylag kevés a szélessége és inkább jelzésekkel, mint pregnáns kifejezéssel dolgozó dikciója csak néhány legjobb versében éri el a mondanivaló maradéktalan kifejezését. A magyar líra tradicionális témakörét azonban ő tágította ki ebben a korban legtöbb új elemmel, s többek között a szociális eszmék lírai értékesíthetőségére ő adta az első példát.
Kiss József köréből említeni kell még Makai Emilt, aki a szegény sorsból az előkelőbb társadalmi formák közé kerülő városi fiatalember szentimentális szerelmi romantikáját szólaltatta meg könnyed, elegáns technikájú versekben. Egy-két ugyan ebből a körből kiindult költőt, mint Ignotust és Heltai Jenőt, a későbbi fejlemények során kell majd részletesebben méltatni.
