Imecs Béla: Keserüség
A holtak már csak a szivünkben élnek,
Az állatokat szivük tartja féken,
Szivükkel várják, hogy leöljük orvul.
Az ize nem jó. Szörnyüség, kesernyés.
Mikor világra jött, tán mint a tej volt,
De van-e élő, ki nem szenvedett még?
Alattomosan vágod le az ökröt,
Alattomban rágnak majd szét a férgek,
Csak bus szivedhez nem nyulnak garázdán.
Keserü? Óh, ne gondolj régiekre,
Keserü szivük minek nemesitsen,
Csak fald a lét mulandó, édes izét.
Magába zárja szenvedő szivünket
És visszaadja jóságát, szorozva
És folyton többet nyujt az embereknek.
Miért, hogy rajtad nem javíthat mégsem?
Mért pusztitsz annyit sziveden keresztül?
Szived földes nyugalma hol veszett el?