Inge.
Inge.
Csodálkozva látom, hogy könyve elején, régi idők vidékies szokása szerint, két arckép van. Bájos, fiatal nő áll, félig nyitott ajakkal, hunyorogva a napfényben, majd ugyanaz a nő hever, fürdőruhában a tenger hullámai között és kacag. Valahogy a németbe oltott görög természet-rajongást érzem ki belőle s elmosolyodom. Ez Inge Kerr, született Thormählen Alfred Kerr felesége, ki mint a címlap mondja: „született 1897 október 6-án, meghalt 1918 október 23-án”, spanyolban. Döbbenve nézem a két fényképet, utána versfüzér következik, rímes, mértékes, kis versek, majdnem hagyományos, heinei formában. A költemények gyönyörűek. Ahány sor, annyi lélegzetvétel. Minden álszemérem nélkül vall arról, hogy boldogok voltak és szerették egymást. Ősszel beköltöztek a tenger mellől a városba és akkor a háborús dögvészben meghalt felesége, egy gyermekkel szíve alatt, tizenkilenc éves korában. A verset nem merem átültetni, mert lehetetlen. „Melled utoljára emelkedett. Halványan mint a szélrózsa, oldalt hajtottad fáradt fejed. Az idő elsüllyedt. A világ elsüllyedt. Aludj csöndesen, – fogadd egy ember legmélyebb köszönetét. Te kedves! Áldott!” Bizony ezzel nem alkothatok fogalmat, milyen szép a költemény a maga végzetes kötöttségében. De elmondom, mi tetszik benne legjobban. Ez a sor: „Fogadd egy ember legmélyebb köszönetét.” A „mély köszönetét” kevésbé elcsépelt lett volna, talán irodalmibb is, de ez: a „legmélyebb köszönetét” már megrázó, mert egészen kopott-szokott, keresetlen, mert fővárosi, mélységesen-megindító, mert a berlini író mondja, kinek a ravatalnál nincs kedve új szavakat találni. Később egyszer összejön felesége szüleivel, kik vidéki nemesemberek. A találkozás szomorú, néma, csöndes. Aztán a két fényben úszó köteten kísért a nő árnyéka. „A reggel” című rajzában: „Reggel van. Inge, kelj föl! Inge kelj föl!” Könnyek tolulnak szemembe. Mi közöm hozzá?
