IV. Az árvíz.
IV. Az árvíz.
Alig nyílt meg a nagy lelkesedéssel felépített nemzeti Színház, már is majdnem áldozata lett egy rettentő veszedelemnek: az 1838-i árvíznek.
A veszedelem előestéjén – 1838. március 13-án – a színház éppen a „Beatrice di Tenda” című új operát készült bemutatni. Az első felvonást el is játszottak, még pedig nagy sikerrel s az óriási számban egybegyűlt közönség lelkesedve ünnepelte a méltán nagyhírű Schódelnét. De alig kezdődött meg a második felvonás, a Duna felől eldördült a vészlövés és megkondultak a félrevert harangok. Az előadást most már folytatni nem lehetett. A rend felbomlott. Nézők és játszók rémült sietéssel igyekeztek kijutni, hogy még az árvíz-veszedelem előtt szállásukra, otthonukba érjenek.
A nagy kavarodásban csak egy ember maradt a helyén: az öreg Szilágyi Pál, színházunk egyik jeles komikusa s ez időben egyszersmind operai rendezője. A nagyobb veszedelemtől, talán az összeomlástól ez a lelkes aktor mentette meg ekkor a Nemzeti Színházát.
Az öreg Szilágyi, ki már az előadás folyamán is állandóan figyeltette a süllyedőt, hogy nincs-e benne víz, a közönség távozása után azonnal hozzá kezdett a színpad leszereléséhez. A függönyöket a zsinórpadról leszedette s a színpadon felgöngyölítve kecskelábakra helyeztette. A hengereket, melyekre a függönyök voltak erősítve, a zsinór padlásról lehordatta az udvarra. Egy szóval arra törekedett, hogy a falakat minél több tehertől megszabadítsa.
A derék öreg úr másnap korán reggel ismét a színházhoz sietett, hogy megkezdett mentési munkálatait folytassa. A színházhoz száraz lábbal érkezett, de mire – úgy 10 óra tájban – távozni akart, a Hatvani-út és környéke már víz alatt volt. Már most mit csináljon? Családja miatt aggódván, okvetlenül szállására óhajtott jutni, annyi pénze azonban nem volt, hogy a veszedelmet kihasználó dereglyéseket – sajnos, ilyenek is akadtak – meg tudta volna fizetni. Maga próbált hát magának valami sajkát összekalapálni. De már erre nem is volt szükség, mert mire a sajka elkészült, a színház két tagja, Szerdahelyi József és Egressy Béni – a két kiváló zeneszerző – egy nagy dereglyén meghozták Szilágyi bácsi aggódó családját ágyneműikkel a legszükségesebb ruháikkal egyetemben.
A Szilágyi-família a színházi festőteremben helyezkedett el. Nem voltak egyedül, mert ekkor már többen menekültek a színházhoz, körülbelül háromszázan, nemcsak színészek, hanem idegenek is, különöse az iparos- és munkásosztályból. A menekültek között volt egy Pauer nevű vendéglős is, aki készfizetés ellenében főzött az összeverődött kompániának.
Az öreg Szilágyi katona-viselt ember volt. Fiatal korában a huszároknál szolgált s a hat vágást vénségére sem felejtette el. Az öreg úr itt is huszárosan viselkedett és katonás rendet tartott. A szigetnek, vagy ha jobban tetszik: a hajónak, melyet az árvíz közepette a Nemzeti Színház emeleti helyiségei képeztek, ő lett a kormányzója és parancsnoka. A színház minden zugába soros őrséget állított. Azonkívül ő maga is állandóan figyelt, őrködött. És ahol csak lehetett, segített is. Egyszer egy csónakon közeledő kis társaság kért menedéket és színháznál. A jószívű Szilágyi, aki éppen az erkélyen állt, gyorsan leeresztett egy lajtorját, végét az erkély vasrácsához kötözve. A jól megerősített lajtorján egy magyar szabó hozta áldott állapotban lévő hitvesét, aki bent a színházban meg is szülte azután az új honpolgárt.
A víz állandóan emelkedett. A harangok egyre zúgtak…Mindenfelé vész és pusztulás, mindenfelől kétségbeesett kiáltások…irtózatos robajjal itt is, ott is összeomlott egy-egy ház, maga alá temetve a bent lévőket. Ezeket a borzalmakat az öreg Szilágyi a színház erkélyéről tehetetlen szomorúsággal mind igen jól látta, de látta Wesselényi Miklóst is, az „árvízi hajóst”, amint hatalmas dereglyéjével emberfeletti erővel sietett a legveszélyesebb helyekre, sokszor majdnem a halál torkába, hogy az ügyefogyottak életét megmentse…
A víz emelkedésével a színháznál is egyre nagyobb lett a veszedelem, különösen a színpadi résznél, ahol a falak gyengébbeknek bizonyultak. Szilágyi szerint ezt Schütz úr, a „müncheni jeles gépelyész” okozta. Schütz úr u. i. annak idején túlságosan mély üreget ásatott a süllyedő számára. Ennek következtében a már teljes magasságukban álló falak alá itt még egy félölnyi alapot kellett építeni, sőt a teherbírás biztosítása végett a főfal mellé egy ugyanolyan vastagságú falat kellett felhúzni. Ezt a hosszadalmas munkát pedig Szilágyi bácsi szerint a „müncheni masiniszta” csak azért inszcenálta, hogy az ácsot, kinek gerendái nem érkeztek meg s aki ezért nem foghatott idejében a munkához, a kikötött bánatpénz elvesztésétől megmentse.
A víz március 15-én érte el a legmagasabb fokot. Ezen a napon meg is repedtek a falak, még pedig éppen ott, ahol a „masiniszta” gödröt ásatott, s a megrepedt falak mellett az emeleti folyosók boltozatai is beomlottak. Az épületen magán ennél nagyobb baj – szerencsére – nem esett. De kitudja, mi történhetett volna, ha a jó öreg Szilágyi a zsinór padlás leszerelésével egy néhány száz mázsányi tehertől jó előre meg nem szabadítja e falakat!
A falak megrepedése s a boltozatok beomlása a színházba szorultak előtt persze nem maradhatott titokban s ennek következtében a gyengébb szívűek, kik az épület összeomlásától féltek, el is menekültek onnan. De még így is maradtak elegen, körülbelül százan. S ennek a sok embernek alig volt már valami élelme. A parancsnok Szilágyi azonban ekkor sem jött zavarba. Csónakba ültette egyik emberét és a színház állapotáról való jelentéssel egyenesen Földváry alispán úrhoz küldte segítségért. A segítség természetesen nem is maradt el. Egy óra múlva két sajka állott meg a színház előtt – megrakva bőven élelmiszerekkel.
Földváry nagyon aggódott a színházért s azt üzente szilágyinak, hogy különös gondja legyen az épületre és állandóan őrködjenek felette. – Hát hiszen a jó öreg Szilágyi őrködött is. Talán a szeme világára se jobban!
Egy éjszaka a festőterem padlója a kemencéből kihullott parázstól égni kezdett. Szerencse, hogy az ott alvó Szilágyi a nagy füstre felébredt s „a mindig készen tartott kád víz segítségével” a tüzet eloltotta. „Az őrt – úgymond a katonás Szilágyi – kit felállítottam sor szerint, azonnal elkergettem a színháztól, az ott levők általános megelégedésére.” (L. Szilágyi Pál feljegyzéseit: „Egy nagyapa regéi unokájának. ” Megjelent a „Nefelejcs” című folyóirat 1859-i évfolyamában.)
Az árvizes állapot kerek öt napig tartott és bizony tetemes károkat okozott a színháznál is: a színpadon végig hasadt két fal, két emeleti folyosó boltívei beszakadtak, a nézőtéren pedig valamennyi szék megrongálódott. A függönyök azonban, amiket az elővigyázatos Szilágyi a magasabban fekvő színpadon kecskelábakra rakatott, egytől-egyik épségben maradtak. A víz ide nem tudott felérni, bár a színpadon felül másfél lábnyira emelkedett. (A Rókus-kórház kápolnáján még látható az 1838 márc. l5-i vízállás jelzése. Bizony öles embernek is válláig ér az.)
A víz elvonultával megkezdődött a helyreállítás munkája, ami teljes három hetet vett igénybe, úgy, hogy a színház egy egész havi szünetelés után csak április 16-án nyílhatott meg újra.
Kárnak bizony kár volt ez is. De a nagyobb veszedelem mégis elkerülte Nemzeti Színházunkat. És ezt az Isteni Gondviselés után leginkább a jó öreg Szilágyinak köszönhetjük.
legyen áldott az emléke!
