Nagy Márta: Szökik a grófkisasszony
Nagy Márta: Szökik a grófkisasszony
A mama operaénekesnő volt.
Kint laktak, messze a várostól, mert a mamának jó levegőre volt szüksége.
Autón ment be minden este a színházhoz. És este későn jött haza. Rémes bundákból fehér nyakkal bújt elő, felemelt szoknyával szaladt be az autótól a házig, vékonybokás pirinyó léptekkel és csak halkan nevetett bent a szobában, hogy a gyerekek föl ne ébredjenek. Karszéket tolt a tükör elé, zajtalan selyemsuhogással. Bordó köntöst akasztott a lámpa nyakába és a félhomályos tükör barna csillogása mellett lebontotta hosszú, vörös haját.
A legnagyobbik leány, Aranka, a kulcslyukhoz bújt az ágyból meztelen lábbal és ha a két kicsi még nem aludt, hátrasúgta, fölemelt ujjal megszokott sóhajtással:
– A papa megint pénzen gondolkozik.
Mert a kulcslyukon éppen csak egy kis darabka látszott a papából, amint késő éjjeli csöndességgel egy öblös karszékben meghúzódott a mama hálószobájában. Hallgatta a hajtűk csattogását és számolta: egy, kettő, három ezres… A papa mellényéből kerek kis fehér folt látszott, rajta szépen, kicsit görcsösen összekulcsolt kezekkel és gonoszul villogó brilliáns kézelő-gombbal.
A papa mindig kissé kesernyés volt, rosszkedvű és kölnivíz szagú. Megvetette a finomabb parfőnt.
A papa operaénekes volt.
Délelőtt tízkor az énekmester jött a mamához. Vékony volt, kicsi és finom ujjú. Kis fekete szakálla volt, kék szeme és úgy mozgott, mintha mindig álmos volna. A gyerekeknek minden nap cukrot hozott. Szép pukedlit kellett érte csinálni, ujjheggyel megcsípve a szoknyát ahogy illik.
– Hehe… Hát a puszit mikor kapom?…
– Azt csak most tanuljuk!…
És Annucy félre csapott, reppenős aranygöndör fürtű fejével, huncutra hunyorított szemmel oldalt nézte Lilyt, ahogy múltkor egyszer a mozifilmre kellett.
– És magának úgyse… miért van szakálla?…
Kihámozta a cukrot és kitette a tenyerébe. És begyűrte a szájába. A tenyerével még piszébbre lökte az orrát.
Annucy és Lily moziszínész-növendékek voltak.
Délután, mikor a papa a klubba ment, egy szál fehér szegfűvel a kabátján, a mama már gyertyákat gyújtogatott nagy tükör előtt. A fénye átrezgett a másik szobába. Végigrózsázott a szőnyegen. Picit rózsaszínűek lettek tőle a bútorok, de a sarkokba kékárnyú porladó csokrokat szórt a téli este. Aranka ilyenkor menekült az ablakhoz, mikor már kilátni se lehetett és az akadémiai tánctanár szemét keresgélte, aki hetenként háromszor jött a két kicsihez délután háromtól ötig. Barta volt e neve, hosszúkás asszonyos foga volt és nagyon sötét szeme.
Aranka minden este lehunyt szemmel, lassan előre bukó vállakkal vigyázó csókot lehet át a virágos mintás, kifeszített csipkefüggönyön, az ablak előtt, ahol senki se látta.
A gyerekek grófkisasszonyt játszottak a sarokban, és a komornáját.
A mamához belépett egy váratlan fiatalember. Az asszony egy fehér fésűvel éppen bontogatta szikrázó haját.
– Nagyságos asszony érte jöttem, hogy elkísérjem a színházba, – rebegte és megállt ijedten a háttérben.
– Elég rosszkor jött, mert ma nem lépek föl. A páholyban leszek az urammal.
– Az urával? Pech! Akkor le se ülök. Bizonyára mindjárt itt lesz.
– Itt? Dehogy. Csak ott találkozunk. De azért nem kell leülnie.
– Nem is. Inkább itt maradok. Innen jobban látom. Fiús mozdulatai vannak.
– Igen. Azért kapok férfiszerepeket.
– Pedig általában nem tetszenek a férfias nők. A feleségem nőies.
– Magának sikerült bókjai vannak. Szereti a feleségét?
– Én? Dehogy. Az banális dolog.
– No látja! Pedig a férfias nők nem tetszenek. Én se?
– Kérem, kérem hogyne. Hogy gondol ilyet?
– Maga unalmas.
– Én?
A férfi közelebb jött.
– Ne bántson, – mondta. A vállára szeretett volna borulni sírva. A fehér púderes vállára.
Az asszony végignézett a haján. Vörös és sötét vonalakban tarkállott, mint napnyugtában egy csomó rozskalász.
A férfit félretolta a kezével. A gyűrűi fénykört villogtattak.
– Kidob?
– Dehogy. Hiszen nem veszedelmes.
A kalapjával elfödte a haja csillogását.
– Igazán kár, hogy nem maradt otthon.
Kétségbeesés látszott rajta. Bosszankodás vonaglott az arcán. Festett szemöldöke reszketett.
– Maga miatt nem érdemes lassan öltözködni.
És már bundában végigsuhant a szobán. Aranka elbámulva állt az ajtóban.
– Anyám – kérdezte – neked ilyen udvarlóid vannak? Akkor én nem leszek színésznő.
Az anyja végigtörölte a karjával az arcát.
– Engedj – mondta.
Az autónál odaszólt a sofőrnek:
– El ne tapossa ezt itt – és becsapta az ajtót.
A férfi kint rekedt a hűvös éjszakában.
Aranka a gyerekekhez ment. Elnézett a fejük fölött.
– Ez az? Ilyen az? – kérdezte halkan.
Ez volt az első csalódása.
Annucy átjött. Szuszogva nagy tarka skatulyát cipelt. Lihegett, mikor letette és megnedvesítette a száját.
– Most jövünk mi.
Büszkén egyenesedett föl, kicsit szétvetette a lábát.
Lily rózsaszínű, fényes selymet húzott ki a dobozból. Szétterítette a gyertyák alatt. Két kis balettruha volt.
– Most lesz a főpróba.
A kislányok vetkőzni kezdtek.
Aranka az ablakhoz fordult és kinyitotta. Zúzmarás ágak suhanás nélkül az ablakig hajoltak, a lapos, csillogó út fölött. A közelben fehér fák bokrosodtak, alóluk domblejtő indult. A hó fölött víg kacagás zengett.
– Hahó!… Vigyázz!
– A Marci fölbukott!
A ház sarka mellett két kis szán jött alá.
Marci messze kirepült a hóra, majdnem az ablak alá.
Sikongva hempergett. A világosság láttára gyorsan föltápászkodott. Kerekre gömbölyödött az arca a piros orrhegye körül. A szeme sarkai leereszkedtek a bámulattól. A fülig érő sapka szára gomb nélkül lóbálózott a nyakánál. Közelebb lépett, öklével törülgette a szeméből a havat.
– Aranka!… – kiáltotta.
A lány kinyújtotta érte a kezét és felhúzta az ablakdeszkára.
– Ez a Marci itt – szólt be a kislányokhoz.
Annucy éppen kibujt a szoknyából. Toppantott, a szemöldökét ráncolta:
– De Aranka, nem való!… – kiáltotta.
Lily csipkés inge fölött odaszorította a karját és elgondolkozott.
Aztán meglökte testvérét:
– Nem baj. Mama is fogad az öltözőben.
Marci már az ablakdeszkán ült és rábámult a két rózsaszín ruhára.
A másik szánkó gazdája lihegve jött föl a homályos dombon.
Nézett az ablak felé.
Aranka kihajolt:
– Kari gyere.
Különösen mosolygott. Dacosan összeszorította a fogát.
– Szokják meg – mondta és a karjába kapta a második kisfiút.
Annucy hátrakacsintott és a tükör felé tolta az arcát. Onnan leste a fiúkat. Előrehajolt, csípőre tette a kezét, rövid, csipkés alsószoknyája elállt hátul. Összehúzta a szemét:
Aranka nézte, hátrahajolt:
– Az anyja – suttogta – mint az anyja…
És a két fiút betolta a szobába.
Kari nagyobb és erősebb volt, szőke, nyúlszemű. Egyenes, komoly orrocskája nem volt piros. A kezét hátratette, nehogy odanyúljon valamihez. Megállt a szoba közepén és ijedten látta a megolvadó hó hogyan csurog a cipőjéről. Majdnem visszafordult, de Lily utánakapott. Egyik kezével a fiú vállát fogta, a másikkal odahúzta a ruhát. Mikor lehajolt, lecsúszott az inge. A kisfiú komolyan odanézett, aztán lassan ráfordította csodálkozó tekintetét az eléje tartott ruhára.
– Szép?!
Kari nem felelt. Az öklével az orrát dörzsölte.
– No, ne légy ostoba.
– Szép… – mondta Kari ijedten, szomorúan.
Annucy megvetően nézte Marcit, mert az félve lapult meg az ablak mellett. Csillogó, mozgó szemében csak a sok gyertya tükrözött.
Arankához fordult, közben púdert szórt a vállára gondosan
– A mi gavallérjaink…
Aranka nevetett.
De Lily és Kari megbarátkoztak. Eleinte bámulták egymást, csöndben, aztán egymás felé nyújtották a kezüket. Lily nevetett és leütötte a fiú fejéről a kalapot:
– Szobában nem illik, Kari.
A fiú nekibátorodva mosolygott.
– Fölveszem a cipőmet, segíts – kérte Lily és az egyik lábát föltette a székre, azt, amelyiken már sarkatlan selyemcipő volt. Babrált a szalagokkal.
Aranka intésére Annucy behúzta Marcit is a szobába.
Eszébe jutott valami, mert pajkosan mosolygott. Meglökte a fiút:
– Te ma táncosnők közt vagy.
– Igaz – nevetett Lily.
Fölélénkültek. A kis fiúk mind beljebb merészkedtek a szobába. Nézték a bútorokat, leültek a székekre, megint fölálltak. Megfogták a lányok ruháját.
Aranka mosolygott.
– Játszatok, – mondta és átment a másik szobába.
A lányok felöltözködtek.
Két rózsaszín balettáncosnő állt nem sokára a tükör előtt, a szoknyájuk összeért. Mögöttük a két fiú, csillogó szemmel.
Ragyogó arcukban nyitva volt az ajkuk.
– Szép… szép… – mondogatta Kari áhítattal.
Lily öntelten mosolygott. Félreintette a fiút. A szoba sarkába húzta. Halkan mondta neki:
– Én grófkisasszony vagyok… Tudnál-e szeretni?
– Ha játszanál velem…
– Játszani fogok… Tudod mit játszunk? Én grófkisasszony vagyok és te megszöktetsz engem.
– Jó. Hová?
– Hová?… Az erdőbe!
– Az erdőbe! Itt a szánkóm!… Azon.
Lily kacagott, tapsolt.
– Szánkó!… Azon…
Most Kari húzta őt. Könyörögve nézett rá:
– Gyere szánkózni!
Lily körülnézett:
– Megyek… suttogta halkan.
Az ablak felé sompolyogtak és hátra-hátra néztek.
Összenevettek.
– Megyünk szánkózni…
Lily föllépett az ablakdeszkára, amit a hó teleszitált már.
Megmaradt rajt a kicsi láb nyoma. Kari kézen fogta és együtt leugrottak.
Marci hátrafordult. Meglátta őket és nagyot kurjantott.
Egy ugrással utánuk lódult. A sapkáját a hóba vágta és a szánkóra pattant. Sebesen siklott alá. Harsány hurrája hosszan zengett:
– Hahó… Kari vigyáázz!…
Lily az ablakhoz rohant. De a hideg szél a nyakát legyintette és hátrafordult. A szoba közepén állt, hangos sírásra fakadt, az arca vonaglott:
– Aranka! – kiáltotta – Aranka! Elmentek!
Kinyílt az ajtó és a mama állt a küszöbön. A bundáját ledobta, ingerülten szólt:
– A papa nem volt a páholyban.
Aranka a másik ajtón át jött. Lassan néhány lépést tett az anyja felé. A fejét lehajtotta.
– Lily a Karival… Anyám, én tehetek róla.
Az énekesnő csodálkozva nézett rá. Az ablakhoz ment vele.
Kihajoltak.
A szél sem hallatszott. A kövér ágak némán hajladoztak.
Lily lábnyomát az ablakpárkányon finoman lepte el a hó.
A mama hátrafordult és megbotránkozva kiáltott föl:
– Nohát! Megszökött egy paraszttal!…
