Keleti Arthur: PAX VOBISCUM
a szűk Via San Lucát, az antik Padovában,
a bús szerelmi nőknek szomorú kis utcáját
s a küszöbön gubbasztó, szegény, kis, hervadt nőket,
a sok lelankadt keblet s elkínzott kicsi térdet,
s a zsebretett kezekkel ácsorgó katonákat,
ahogy a szennyes utcán a nőket nézik
búsan s cigarettáznak.
mik ablakok közt lógtak egy lankadt zsinegen,
a sok csöpp gyerekinget, egykedvű lepedőt
és a trágáran lógó, fodros női nadrágot
s tehénkedő és széles, olcsó asszonyi inget,
miket a szél meglenget s hintáz fejed felett.
hallottad is talán, hogy a zsinegről utánnad,
egy fejjel lefelé lógó sápadt s ájuldozó ing
segítségért kiáltott
(s mint kis hajóinasnak szeme oly elrévedt s kék
az olasz ég felettök) s vén kőküszöb megett
a sok bezárt kapúk, ugy-e milyen ravasszak,
sok furcsa figyelőlyuk, vén korokból maradtak
és a fényesre kopott kopogtatók alattuk.
csak apró kis kövekből göröngyös kövezet,
sok rövid könyökutca és kanyargós sikátor
amikben csak eltévedsz, akárhogy is vigyázol.
s előttük a terrasseon számtalan kicsi székek,
az utca közepében kis vasasztalnak dőlve
szegényes emberek iszogatnak s pipáznak.
rossz, régi kalitkákban (hogy «fogoly» madarak
te sohsem is gondoltad) s a kiszítt szín roletta,
mit a nap dús sugára egész elégetett
és a sárgára hervadt régi mintás créme függöny
mindig csak épp piszkos volt s nem pittoreszk neked.
s a kedves ódivatú pultok sem érdekessek
s hogy némely pékboltokban szentkép előtt kis mécs ég,
téged sohsem hatott meg s bizton nem szeretted, hogy
ha nincsen dolga épp a boltajtónak dőlve
felhajtott ingujjakban és összefont kezekkel
nézi az üres utcát a boltos és révedten
szivarozgat vagy kedvenc kis ebével bolondoz.
egy papagály rikoltoz, mikor belépsz az ajtón,
vagy apró csengő csenget hivogatva gazdáját.
s sok szépfejű öreg, ősz padovai polgár,
a vének asztalánál füstöl s dominót játszik,
magában üldögél némely törpe és csonka
s barnaarcú kocsis arany fülbevalóval
s oly sokan hasonlítanak a régi consulokra
és sok van, aki kancsal vagy hályogosszemű
s kendőbe kötött nyakkal párolgó friss kávéjuk
isszák a csészealjról vagy szívják rossz szivarjuk,
sok öreg nagyítóval olvas vagy ép lorgnonnal
s tájképes szelencéből buzgón tubákol s tüsszent,
előttük poharakban az ánizsos víz állong
s az álmos tunya pincér a falnál őgyeleg,
karján hervadtan lengő bús piszkos fehér kendő
s olyan vastag a füst, hogy már vágni lehet
édes együgyű hangján a régi falióra.
kiszűrődő kis fényük olyan sápadtan bágyad
az utca padlatán, már messziről meglátod,
figyelted az ivókat, hogy kurta kis pipájuk
füstjébe rémlenek vagy lármássan kártyáznak
s az olajlámpás alatt, ami oly búsan pislog
az asztalra borúlva békén horkol egy másik,
töltenek egyre s isznak emelve poharuk
s egy matróz a sarokban búsan harmonikázik
macska görbíti hátát és unalmában ásít.
a nagy terek setétjén lebzselő emberek,
csavargók silhouettje a sarokköveken,
s némely szobrok lépcsein vagy kis hidakon este
hogy a karfára ülve lustán lógatják lábuk,
vagy a karfának dőlve a vízbe rémlenek
s csendesen fütyürésznek vagy épen fuvolálnak,
beszélgető csoportok a templomtereken,
ácsorgó kis alakok és zsebretett kezek,
sok koldusok s csavargók az árkádok alatt
és kongó lépteik, a dolce far niente,
csak naplopás volt néked és sohsem hangulat.
a kedves fütyörésző kis törpe gyufaárust,
botjának támaszkodva, madárhangon fütyölt
s oly kedvesen minthogyha egy távoli és enyhe
játszi szél szólaltatna rejtett kis vékonyhangú
fuvolát valahol, egy árva soldóért
s még gyufát is adott hozzá s szépen meg is köszönte,
kis templomos öreg, agg gyermek volt ő s hívő
és sírva fohászkodott az üres templomokban
mikor magában volt benn dús méla délután,
s csókokat hintett Néki a gyengéd búcsúzásban
ki a friss zöld erdőkbe hallgatni a madárdalt,
s színes virágot tépni Jézusnak, Máriának,
galambokkal beszélt a napos templomtéren
s fütyölgetett nékik ülvén egy vén kövön,
mint a jó kis Franciscus, Istennek szegénykéje,
kis ládával nyakában, szegény kis ijedős árny,
a vén falaknak mentén kószált az éjszakában,
s láttad-e milyen szép volt a sok kert a túlsó parton,
a régi kerítés s kőfal megül kihajló lombok,
felfutó régi lonc a vén falakon s a repkény
s a vízre csüggedő bágyadt szomorú régi fűzek
s láttál-e a falakon feliratos kőtáblát
s sokat el is olvastál vagy magadban gondoltad:
e szép klassikus tájon járhatott talán Dante
s e csatorna felett állt, a régi vén házsorok közt
a Via Tito Livio-n, a régi kis kőhídon.
ahol délutánban vén papok meditálnak
vagy breviárt olvasnak a hosszú szép fasorban
s megálltál-e tünődőn a sok kis régi hídon
s nézted a lomha zöld víz mit is cipel a hátán,
üres csorba palackot, tört galyat, szemetet
s a korlátnak dőlve meg nézted magad a vízben
s a holdat benne láttad s a parti házak képét,
a vonuló felhőket, csillagok tükrözését,
lágy s finom tónusokban s legyezővel kezében
merengő gyászruhás nőt a világos balkonon?
bágyadt sárga gázlámpák szegényes gyér világán,
hallgattad a setétben az érzelmes borbélyok
vidéki érzéseit a méla ocarinán
s hogy sír, az este is sír s a csillagok s a táj is
s hogy fáj az életünk jaj! és hogy fáj a magány is,
avagy hallgattad-e üres utcáknak mélyén
a tücskök énekét a pékboltoknak éjjén?
s Caffé Caggian előtt a tér, alkonyat, este,
holt csatorna, a hold s fűzek közt csonka szobrok,
csavargók silhouettje a tó kőkerítésén,
a szürke kőnek dőlve, lomha és elnyúlt árnyuk,
s mások a hídkarfákon ülnek s lógatják lábuk
s a mélyben, a sötétben, lombok borulatában
bős ölelkező árnyak, katonák és cselédek
s szerte a padokon papirról vacsorázók,
arcu zenész nyaggatja hibás harmonikáját
s egy kávéházterrasseon hajadonfőt gitáros
kántálja hosszú, véget nem érő balladáját,
körülöttük bámész hálás tapsoló hallgatóság
silhouettje és némely magasabb kicsi házak
s lombok között a roppant ódon basilicáknak
ónozott kupolái szürkéllnek a holdfényben
az éjfelet üti el méla kongatásokban,
világos óralapja kopottan sáppadoz
s előtte sötéten rebbennek denevérek.
dongását meghallani a magányos legyeknek,
egy kispap siet el vagy csoszogós öregasszony
s papok támadnak elő az utcaszögletekből
s papok, papok, papok lebbennek feketében
üresen bágyadoznak a kis Caffék s a Barok
nyivákoló, szerelmes, enyelgő macskapárok,
pápaszemes zarándok magános lépte kong
árnyéka összefut a púpos kőkockákon
és egy hazaigyekvő csengős kicsi carozza
kocsissának kezében stanicliben egy gyertya
fellobbanó világa dereng át a papíron.
sok búgó kis galambbal a Dom előtt a téren
(s lovas Gattamelata-t a legjobb Donatello-t)
s egy kis Bar-ban hűsölve a csíkos ponyva alól
orangeade-ot szürcsölve nádon s americano-t,
nézted a napsütésben a régi szép teret,
csengős kis carozzákat napernyős utasokkal
s láttad a szerzetest játszó sok apró gyereket
kik régi újságokból csináltak csuklyás kámzsát,
a porban üldögélő sok maszatos bambinot
s mise után a téren a régi Dom előtt
beszélgető csoportot s a sok kis öregasszonyt
s hogy birétummal fején s imakönyvvel kezében,
setét lengő köpenyben egy pap ment át a téren
s csodálkoztál e furcsa, régi és méla képen?
vászonernyője alatt a ravasz kegyszerárúst,
akinek «jól» megáldott minden kis holmija
s jelent sok búcsúkat: szelíd halált,
könnyű foghúzást s biztos lutriszámot
s «Per la Madonna!»-sírja, ha drágálsz valamit.
hol elegáns olasz nők járnak és ifjú tisztek
s a kopott utcakőre bágyadt fényeket vetnek
üveges ajtai az apró üzleteknek
s egy sarokkövön ülő, félszemű rongyos koldus
együgyű, régi, bágyadt, elborult, szép, tájképes,
beteg sípládájának bánatán te is sírtál,
s egy mankókon igyekvő bukdácsoló féllábún
vagy a kicsiny kék árvák bús nagycipős csapatján
kiket sötét papok tereltek s bús apácák.
a kisvárosi corso s a kisvárosi donnák,
a templomból jövő nők, udvarlókkal s virággal,
lengő setét fátylakban a cręperuhás vedovák,
gyászflór megett a sápadt fiatal özvegyek,
szép kis kutyás cocotteok, csillogó ékszerek,
kék s lila harisnyában, széles csattos topánban
karján felöltőjével sétáló sok öreg pap
s nyilas selyemharisnyás s kecses lakkescarpin-es,
szép rózsapiros arcú nyúlánk ifjú papok,
csapatokban vonuló sovány papnevendékek
az újságjaik címét üvöltöző rikkancsok
s újságjukat olvasó méla járókelők,
s pálcájukkal lábszáruk csapkodó piperkőcök
a sétálók lábánál játszadozó gyerkőcök
s az elmaradhatatlan szemtelen koldusok.
arculatú, félszemű fülbevalós planétás
gubbasztott madarával némelyik utcasarkon
vagy kártyából s tenyérből jósoló cigányasszony
s hogy tolongott köröttük a furcsa babonás nép
krétával tájképeket vagy barok figurákat
rajzoltak az aszfaltra s a bámész sokaságnak
hálájából hogy húlltak aztán a rajzra a soldok.
lila napernyőt nyitva kilép egy szép divathölgy,
egy selyemruhás földi üdvözítő Madonna
és egy monoklis, vékony sétapálcás gavallér,
az antik háttér előtt ugy-e mily jól hatott a
finom elborult, fakó, letompított színekhez,
egy délceg, ifjú, szép tiszt élénkszín parolija
s a bágyadt napsütésben fel-felcikkázó kardja
a régi öreg utcán,
hogy sápad el a hajnal nesztelen érkezésén
s mily szürke s kék tónusokban dereng sok vén kopott fal,
péket lisztes kabátban vesszőkosárral hátán
s nagy széles kalapjában a buzgó utcaseprőt
s megterhelt bádogcsengős csacsifogatokat
hallgattad s árusoknak dühös vitatkozását
s kofáknak nyelvelését a régi halpiacon,
kupecek alkuvását a Piazza dell’ Erbe-n,
ahol befont sörényű kedves, vékonyka, bájos
kicsi csikók állongtak kocsik farához kötve
vagy anyjuk megé bújva s nyerítve panaszkodtak.
s magas hajtornyaikkal milyen szépek s komollyak,
hármasban összefogva és vidáman csevegve
haladtak át az utcán, kis hidakon s a riván,
nyakukon bársonyszalag és rajt aranymedallion
vagy setétszín kövekkel kirakott kis keresztek.
verte a régi utcát s málladozó tetőket
s a sikátorok gőzös homályos kis korcsmáin,
hol olajban sült halnak nehéz szaga terjengett,
láttad mennyi a furcsa különc, barok alak?
illatára emlékszel s az ostorszíj szagára?
a sózott halat a boltos a határköveken
verte fafejszével puhára, laposabbra:
már felemelkedett volt feltűrt ingujjú karja,
ahogy elkésve szólalt az ütés tompa hangja
vagy megfordítva még jobb: az ütés tompa hangja
szólt elébb s csak utána sujtott le izmos karja,
a dolgok logikáját ekkép zavarta össze
fölényes jókedvében a tér játszi visszhangja.
az állongó lovakra emlékszel s hogy vasárnap
egy kis madárka is ült dalolgatva az üllőn?
olyan hiába volna s ha még olyan finom is,
te a hangulatokba sohsem leszel szerelmes.
mit is érdekelt téged a kisvárosi élet,
a kisvárosnak csendes, egyszerű régi bája,
a régi architektúrák s az élet gráciája,
szürke holt «citta morta» s bizony hogy nem szeretted,
nem szeretted, mert arra emlékeztetett minden,
hogy elmegy, elmúlik minden, minden hiába úgyis
és kérlek ne nevess ki én épp ezért szerettem,
a hervadás líráját szerettem s bús varázsát,
hogy finoman haldoklott ott minden s egy morbidezza
volt s olyan édes édes és jó volt ennek magam megadni.
hogy szerelmes is voltál a citta antica-ban
s kis donnádnak vasárnap adtál találkozót,
egy vén oltár előtt a régi Domban
s virágot szorongatott a szíved s a kezed?
elhervadt ráncos arccal s elhervadt fejkötőkben
jó kis ájtatosok, kis kék rózsafűzérrel
s imakönyvvel kezükben, a misékre sietnek
a kis házaknak mentén - a hajnalira vagy az estelire épp -
a régi város kedves, sejtelmes, meghitt csendjén
s hervadt kis jámbor testük épp alig hogy cipellik.
s egész eligazodnak azoknak sok tanácsán
s hogy hogyan is tegyenek, tőlük sokszor megkérdik
s szépen hallgatnak rájuk és úgy is cselekednek
vagy egy másik jó szenttől s gyújtanak érte gyertyát
s «Ex Voto» felirásos ezüst szíveket adnak,
hogy ha meghallgattatott kérésük és ezüstből
apró kis mássait is a fájdalmas tagoknak
és vastag ezüst láncot s szépmívű antik gyűrűt.
az oltárfülkék falán s alácsüngő sok mankót?
térdeplő és tolongó, égnek fordult szemű
s alélt, lehullt szemhéjú jámbor híveket, láttad?
a Koporsó kövéhez, hogy apró keresztjükkel
vagy kis imakönyvükkel éppen csak illethessék,
mily görcsös, izgatottan nyúltak: kezek, kezek
hova Baedekkeredből kerültél csak véletlen,
mert benne volt a könyvben s még otthon olvasád,
megnézted az olasz hanyatló napsugárt,
a táj bágyadt arannyát a campagnán, a fákon,
régi kedves kertekben s a virágos gyepen
s a sok lonc befutotta, csonka vén szobrokon
s a sírköveken is, régi, kopott falakban
s érezted milyen szép a békés nyugalom
egy oszlopnak dőlve meg a boltíves tornácon.
s a kongó folyosókon nem élvezted a lábad
a szépségben amiben elmerűlt a szemed,
nem fogsz lerészegülni s sohasem lesz neked,
gondolva nem mélázol: már Vesztett Paradicsom
s mert visszahozhatatlan, mindennél édesebb,
s neked sohasem is fáj s ha akármilyen méla,
a múltak antikával s Claude Lorrain-i táj.
s nem érsz rá bíbelődni a múlttal, emlékekkel
s versekkel, mik virágok halott szerelmek sírján,
jó meghagylak hitedben, hogy az életed «élet»
de úgy-e nem haragszol, ha tovább is beszélek?
méla, epedő tájak s bánatos naplementék,
sejteni lehet inkább mint tudni hogy a festék
a régi, törött vásznon fakulva mit jelent,
mert én ilyennek látom a tűnt idő homályán,
múlt elborult napjaim a régi életem.
ilyennek s sok vén képből, szobám négy fala közzül
s hogy már lemúlt és avitt, hervatag kultúrákból
nézek ki a világba s azért látom ilyennek
s életre keltek mindet szívemmel a világon,
különben mit se látnék a Claude Lorrain-i tájon.