IV.
IV.
Korántsem hiszem, hogy e pár kiszakított résszel és a töredékes magyarázó szókkal teljes fogalmat adhatok, milyen kincseket takar ez a játék, mely a régi, vaskos flamandi bohózatok burkát öltötte magára és feloldhatatlan, megoldhatatlan tragikumát komikummal leplezte. Külsejében komikum, belsejében tragikum. Legmerészebb helyzetében sincs egyetlen sor, mely lélektanian ne állná helyét s az olvasó, vagy néző ne fogadná el azonnal, mert a költő léleklátása könyörtelen, ösztönössége sugallatos, mesterkedés, okoskodás és tudománykodás nélkül való, igazmondása döbbenetes. Ha torzít, akkor jellemez, de alakja sohasem esetleges egyéni karikatúra. Művészi túlzásával a féltékenység általános mivoltára vet helyes fényt.
Maga a tárgy nem új. Hérodotosz, a Krisztus előtti első században följegyezte Kandaulesz király történetét, melyet Hebbel is feldolgozott «Gyges und sein Ring» című drámájában. A lybiai király nem bírta el titkos boldogságát s egy éjszaka Gygest, az ifjú pásztort, bevezette hálószobájába, hogy megmutassa feleségét Rhodopéát, az alvó, meztelen királynét. Ezért a királyné bosszút állt rajta, a pásztorral megölette és Gygesé lett, ki elfoglalta Kandaulesz trónját. Semmi kétség, hogy a lelki okok az öntudatlan mesében ugyanazok s az alakok is majdnem. Kandaulesz Bruno, Rhodopéa Stella, Gyges a fiatal Paraszt. Mindössze annyi a különbség, hogy Stella talán jobban szereti Brunot, mint Rhodopéa Kandauleszt.
Shakespeare a féltékenység mozgató erejét, dinamikus hatását tárja föl.
Strindberg már részletesebben rajzolja a circulus-vitiosus-ait, a tüneteket, sokszor anélkül, hogy tudná, mit jelentenek, mert maga is szenvedő alanya ennek a szenvedélynek s vallomása egy beteg megindító gyónásának tekinthető. Ő a lírai féltékeny.
Crommelynck merészebb, átfogóbb, mélyrehatóbb.
Bensőbb, mint Shakespeare, egészségesebb, mint Strindberg.
Ez a bohózat felér a velencei mór és az apa tragédiájával. Bruno nagyobb Othellónál és Az apánál.
