FELHŐ
FELHŐ
Horváth ezen a napon sokat gondolt Jolánra. Közben a tanuláshoz szükséges könyveket szerezte be. Egy antikvárius kirakata előtt nézegette a könyveket, amikor valaki megérintette a vállát. Hátranézett. A kecskeszakállas kalandhős állott előtte.
– Jó napot fiatalember. Mit néz? Hogy érzi magát? – kérdezte tőle.
Ridegen felelt:
– Jól.
– Nem lenne kedve egy revánsra?
– Nem.
– Jó, hát nem most. Mondjuk este. Helyes?
– Kérem, menjen a fenébe – kiáltott rá könnyen jövő haraggal. – Maga közönséges hazug. Érti? Hazug! Jól tudom, hogy soha életében nem volt se Afrikában, se Indiában.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte az öreg meghökkenve.
– Honnan? A húgától, akinek a címét megadta nekem. Nem emlékszik? Másnap, hogy elnyertem magától az ő nyakláncát. Ez is micsoda disznóság!
– Csak csendesebben fiatalember – mondta szúrós pillantásokat vetve rá az öreg. – Én mindent tudok. Már akkor délelőtt, amikor kérdezősködött tőlem, gyanús volt a dolog. Nem emlékszik? Most én kérdezem. Háború előtt én is ott voltam abban a kis városban, a kiránduláson. Maga akkor olyan vőlegényféle volt. Tagadja talán?
– Mit akar ezzel?
– Semmit, semmit. Csak én tudom az ilyen kis eseteket, mint a magáé. Kitűnő memóriám van! Most a húgom férjnél van és azt is tudom, hogy maga nagyon sokat jár oda és legtöbbször olyankor, amikor az ura nincs otthon.
Horváth reszketni kezdett:
Mi az? Ez az ember mindent tud. Most Budafokot fogja említeni...
Fürkésző kíváncsisága, saját sebében való kotorászás leküzdhetetlen erővel fogta el.
– Na és mit tud még egyebet? Halljuk! Talán azt is tudja, hogy a húgát... – és itt egy triviális kifejezést pukkantott el. – Na beszéljen!
Az öreg erősen a szeme közé nézett.
– Nem mondok semmi egyebet, csak annyit, hogy jó lesz vigyázni. Ne ugráljon barátocskám! Én kellemetlenebb tudok lenni, mint maga. Ajánlom, kössünk békét.
– Ilyen hazuggal nem barátkozom. Ha kell, visszaadom a pénzét. Most én mondom, hogy vigyázzon! Hisz maga pogány, nem keresztény, gaz bolseviki! Egy szavamba kerül és lakat alá tetetem! Hogy megkegyelmezek, ezt köszönje meg a húgának!
Megfordult és otthagyta.
– Ej, haj – szólt utána az öreg. – Inkább a férjének fogom megköszönni. A felesége miatt egy ficsúr incifinci nagylelkűségre is képes! Jó egynek! Köszönöm szépen. Maga nem fogja ezt megköszönni nekem. Tudom!
Horváth rántott egyet a vállán és tovább ment:
Ej, ma nem keresem meg Várnayt. Eleget mászkáltam már. Majd holnap.
Haza ment és lapozgatott könyveiben. Egy félóráig olvasott és képtelen volt eredményt leszűrni.
Ej, majd holnap – gondolta és félredobta a könyveket. – Holnap rendszeresen hozzákezdek. Ez a vén gazember még valami kellemetlenséget csinál. Mindegy. Hisz ez az, amit akartam!
(Folyt. köv.)
