Robert Browning: Amerre Pippa jár
Színaranya végre
Az éj peremén át kicsordul az égre,
Felhőkehely szélén gomolygva kicsap,
Amelyben eddig visszafojtva főtt,
Mert a tömör sötét felhő-darab
Hasadását még csak parányi hab
Sem érte belőle egy óra előtt,
De aztán hulláma hullámra hágott
És elfojtani többé nem lehet,
Lobog, pirul az egész napkelet,
Arannyá vált s elönti a világot.
Tizenkét órás kincsemnek egy cseppjét,
Fényed, pillantásodnak legkisebbjét,
(Mit adnod kötelesség vagy gazdag ajándék)
Választott tetted vagy véletlenséged,
(Amit Isten rád szabott vagy szeszélyes szándék)
- Napom, ha elpazarolnálak téged:
Asolot szégyen, engem átok érjen!
Mely ott ered, hol e föld minden jója,
Szeszélyes perceid váltakozása,
- A föld komoly s bohó kedvének mása -
Enyém legyen mind! De vélem ma sokkal
Jobban kell bánnod, mint a gazdagokkal,
Kiknek a sorsa megengedi könnyen,
Hogy adományid úgy vegyék közönnyel
S mondjanak arról le, mit ma nem adsz,
Mert nap, ünnepnapom, ha megtagadsz
Engem, kis Pippát, a mult évi bánat,
Mit ma leráztam, holnap ujra támad,
Míg ha jó leszel hozzám, egész évre
Erőt adsz ismét minden szenvedésre.
És akik urai mindenik napnak,
Holnappal pótolják, ha inséges, a már
Mit ma keveset, máskor sokat kapnak:
Nekem egy napot át Isten kegyelme
Hogy ami földi, égivé emelje
S beragyogja egy év sok sötét napját!
Hullasd gyönyörű gőgös Ottimára
Reggel esődet, megzavarja mára
Sebald szerelmét? Mig vadul csapod
Esőddel a növényház-ablakot,
Annál forróbban öleli meg őt
S csókolja, hát mért bánná az esőt?
És ha dél táján borul el a fény,
Jules és Phene, menyasszony s vőlegény,
Csak egymást látják, esküdnek ma délbe
S míg a templomból jönnek kéz a kézbe,
Szívükben napfény és derű fakad
A legkomorabb égboltod alatt!
Vagy próbálj mást: legyen ködös az este:
Luigi s anyja szomorkodni kezd-e,
A hölgy és gyermeke, akiknek párja
Békés öregség, boldog ifjúságra
Bizonnyal nincs. Ha te mogorva kedvben,
A vidám város annál melegebben
Fogadja őket! S vihart küldsz az éjnek?
Monsignore, kiről annyit beszélnek
S kit Asoloba, ahol a fivére
Lakott, Rómából várnak szent misére,
Lelkét feloldni: tán az éj viharja
Van oly merész, hogy békéjét zavarja?
Szelid imáján mennydörgés megbékül
Az angyaloknak segítsége nélkül!
De Pippának - ma egyetlen rossz óra
Árnyat vethet tizenkét hosszú hóra,
Mikor fáradtan fon orsót orsóra!
Ha! merész napfény, megkapott
Korsom egy loccsanása most,
Ki minden üldözőn kifogsz!
Nagyon mély volt tán mosdótálom?
Maroknyi víz kiolt, ha álom
Fog el s ragyogó részecskéid
Fel-fel futnak keringve körbe,
Gyógyíthatatlan szertetörve -
Mennyezeten egybenőve!
Meglásd, ez észre térít!
Ki először oltott tüzet, azt hitte tán,
Hogy láng majd így fut láng után
Ide-oda tántorogva, ily kuszán…
De napsugárom hová hullt,
A fény hová gyűlt, a megtörten ingó?
A turbánliliom hát kivirult?
S rózsás, mind Szent Ágnes mellén a bimbó,
Húsos, mint taraja a pulykanyaknak!
Ha a koráll kivirágzik a ringó
Tengermélyben, tündérek láthatnak
Ilyen virágot, bizonnyal ily lámpa
Szór vörös lángot a komor zöld árba!
Királynőd vagyok kis virág
S szirmaid bíborát
Megőrzöm minden kártól -
(Jobban, mint az ág
Ölelő levelével)
- Zsizsiktől és bogártól!
Ablakon át kacérkodj hát a méhvel,
Gúnyold ki és gyönyöröd közepett
Szeresd királynőd, imádj engemet!
Ami csak tetszik? Hát mi tessék máma?
Hogy teljék reggel, dél, est s éjszakám ma?
Holnap Pippának fonni kell s selymet
Tejért, kenyérért s megint egy év elmegy:
De ez egy nap mindennél ragyogóbban
Játszathatnom képzeletem hevét,
Képzelhetem - és így legyen valóban-
Hogy kéjét ízlelem s hordom nevét
A négy legboldogabbnak Asoloban!
Amint ezt a szót a világ használja:
Mert én vagyok ma Ottima, ha mondom!
A kert, nagy kőház, mely túlnő a lombon
És az üveges növényház enyém,
Ahová udvarolni hajnaltájra
Sebald lopódzik, míg Luca, a vén,
Odafönt alszik s így, míg ajtóm zárva…
Hogy is… adok okot pletykára bőven -
Ottima tán az utóbbi időben
Nagyon bízik, hogy elnémítja mégis
Szeme a leggonoszabb fecsegést is -
Hogy fecsegünk mi a városba lenn!
Ez napom első ajándéka volt csak
S az újabb fittyet hány a gúnyolóknak:
Mert a mi jegyeseink nem ma délben
Hagyják-e el Possagno templomát?
A házuk Orcana völgyébe lát -
Mért ne lehetnék a menyasszony éppen
Mint Ottima? Hisz különben is láttam
Megérkezni az esteli homályban -
Hogyha látás egy villanat a halvány
Hószín arcán és fényes hajfonatján,
Melynél csak szempillája feketébb,
Csodálom, hogy fátyla valamikép
Be nem takarta, mert volt gondja,
Hogy sápadt orcáit bevonja.
Menyasszony, nézni csak Jules! - ne feledd,
S alig érinteni - az ilyenek
Virágként gyöngéd ápolást kivánnak
S mintha már leheletre hullanának!
E hölgyek sorsa lágy, kényelmes élet!
Mi hogy lehetnénk ily fehérek -
Ó, mentsd meg homloka szűz gyöngeségét,
Őrizd e lábak kecses könnyüségét,
És úri utjáról soha
Ne lépjen le e kis boka,
Ne kelljen néki, mint nekem,
Járni az utcát térdig meztelen!
Hogy fog Julesnek csak ennyi üdvöt adni:
Első gyermeki csókján megriadni?
Ó, nem irigyelem!
Adnátok is, hogy válasszak, talán
Azt hiszitek, hogy ezt választanám,
Eféle új, leigázó szerelmet?
Enyém kezdettől fogva dédelgessen
S ne féljek, hogy elnyerjem, elveszthessem!
Szerelem kihül, gyűlölni tanul,
Szülő szeret csak változatlanul:
Ha majd anya s fiú, a gyöngéd pár,
Beszélget este tornyukba betérve:
Luigi legyek, míg a gyikok téli
Mohos tanyáját fölverve beszéli
Egy a másnak - két összebújt madár -
Megannyi kedves tervét az újévre.
(Mert a sétájukon most mindig abban
Az ó toronyban alkonyul reájuk,
Csevegve szeretőknél nyugodtabban,
De mégis kedvesebben, mint barátok)
Engem gondozzon és nekem reméljen,
Szeretete varázsként óvjon, védjen:
Luigi én!… Ha azt tudnám csupán,
Milyen volt anyám arca s az apám!
De - végre is - a legjobb szeretet
Az Istené, hát mért nem élhetek
Ebben, mint Monsignor az éjszakát
Ki itt tölti, holt fivére lakát
Beszentelni s cserébe Isten jobban
Megáldja őt, kinek mindünkért dobban
A szíve: csak ez áldás idejében
Lennék e szent, szeretett pap helyében!
Vagy újév himnusza nem erről zengne?
E soroknak mi más értelmük lenne?
Ha - mint egykor az Éden látta őt -
Jelenléte földünket tölti be,
Akarata munkál mindenkibe:
Bábui vagyunk a rosszak, a jók
És nincsenek itt elsők, utolsók.
Több fáradságba kerül, mit ti "nagy
Esemény"-nek hívtok? Az élet e
Tetteknek sűrű, nehéz szövete,
Belőle csak egy szálat adjatok,
Min erőm fennakad vagy győzni fog!
És boldogságukat nem irigyen
Nézem, - hisz éppen annyi vagyok én is,
Embernek hasznos, kedves Istennél is!
Milyen gondot okoz nekem
Az én egyetlen ünnepem!
De csak süssön a nap! Mért zúgolódjak?
Ó én napom, hiszen vezetsz te
Harmattól hamvas ösvényekre,
Fenyvesbe, hol gallyaktól vak a lég,
Ahol sosem repült még fecske
S tücsök sem mert dőzsölni még.
Nem, soha még!
(Az utcára lép.)