Zsadányi Henrik: Titkos rendőrség és kamarilla
Zsadányi Henrik: Titkos rendőrség és kamarilla
Ez az érdeklődést felszítani igyekező cím – Tábori Kornél új könyvének a címe. De nem csak a cím vall rá az íróra: maga a könyv is. Amióta tollat vett a kezébe Tábori – idestova húsz esztendeje annak – mindig arra törekedett, hogy az érdekes eseményeket a közönség tudomására hozza. Az utóbbi két évtizedben alig volt Magyarországon tűzvész, lopás, rablás, gyilkosság, politikai vagy diplomáciai szenzáció, amelynek rendőri kibogozásánál ő ott ne termett volna és megfigyeléseit fel ne jegyezte volna.
Ismerősei azt mondják, van neki egy jegyzőkönyve – a híres Tábori-notesz –, amelyben az elmúlt esztendők szenzációi alfabetikus sorrendben vannak összeszedve. Akármilyen kérdéssel fordulnak hozzá – mikor gyilkolták meg Majláth grófot, miért szokott Széll Kálmán Gödöllőre kijárni, hol lopták el legutoljára Küry Klára ékszereit? – az angol lord flegmájával veszi ki a noteszt a zsebéből, hunyorít a szemével és pontosan szemedbe mondja az évszámot, hónapot, napot, órát, percet, sőt még az akkori időjárást is. Gyakran még a noteszre sincs szüksége, emlékezetből képes az esztendők előtt történt dolgok szabatos képét lerajzolni.
Az eseményeknek ez a szenvedelmes figyelemmel kísérése, persze, nem egyszerű szeszély nála, azok az események nem maradnak a noteszba eltemetve. Tábori nem csak megy, fut, néz, kutat és öltözködik álruhába, ha a szükség úgy kívánja – de ír is, jól ír, tud csoportosítani, tud az események között válogatni. Akár egy cikket ír, akár egy könyvet, úgy üti azt össze, hogy az olvasó érzi – dokumentumot tettek eléje. Ez a legjobb könyve is tipikus Tábori-könyv. A bécsi udvari levéltárak bizonyos szekrényeibe évtizedeken keresztül nem volt szabad belenyúlni. Különösen azokba nem, ahol a negyvennyolcas eseményekre vonatkozó feljegyzések pihentek. A nem régen Ausztriába is beköltözött szabad szellem ezekről a szekrényekről szintén leütötte a lakatot. Tábori Kornél, aki eddig még mindenütt ott volt, nyomban ott termett és könyökig beléjük nyúlt. Amit kihúzott belőlük – adatok, okiratok, okmányok, levelek, jelentések, sürgönyök, titkos írások – ezek azt beszélik el, hogyan kormányozták Magyarországot 48 előtt, 48 alatt és 48 után. Tábori szerényen azt állítja, hogy „csak mint közönséges Duna parti zsákhordó cipelte fel a nehéz új nyersanyagot a hajó mélyéből” és ebből az anyagból majd a történetírók építsenek tovább. Ez a szerénység nincs helyén. A maga elé tűzött feladatot nagyon jól oldotta meg, és ez a „nyersanyag” így magában százszor ékesebben beszél, mintha Szegfü-féle történetírók a maguk különleges idomító korongjára húzták volna rá. Nekem a „nyersanyag” azt mondotta el, hogy a gazdasági szükségleteknek meg nem felelő politikai és társadalmi uralmat, a művészi magaslatra kifejlesztett cenzúra, spicliskedés, terror, börtön és kínzás ellenére sem lehet sokáig fenntartani. Izgalmas, leheletet visszafogó olvasmány ez – mint minden Tábor-könyv –, az ember szívdobogva forgatja azokat az okmányokat, amelyek emberekről és történetekről vonják félre a leplet. Az Athenaeum adta ki békebeli papíroson, szép nyomással. Aki becsüli a könyvespolcát, megszerzi neki a „Titkosrendőrséget és a kamarillát”.
