III.
III.
A goethei komor motto (…„Ihr lasst den Armen schuldig werden, Dann überlasst ihr ihn der Pein…”) adja meg az Életutak* alaphangját, s a mélyből feldübörgő gyász-zenéjét. Egy lángeszű, nagyravágyó, szenvedélyes és érzékeny parasztfiú. Kéki Gábor, a történet hőse, édes testvére Bénédict-nek, a George Sand paraszti héroszának, de aki sikerrel olvashatta a Falu Jegyzőjét és az Apostolt is. Apját a földesúr lőtte agyon vadászaton, hetyke vigyázatlanságból, jómagának életútját a földesúr fia keresztezi. Már az iskolában is szenved a vele egykorú úrfinak rangja, vagyona, megjelenése miatt, de féltékeny becsvágyában éjjel-nappal olvas és tanul, s így „többet tud saját emberségéből, mint mennyit fizetett mesterek tölthettek az úrfiak agyába.” Lobogó elfogultságában gyűlölettel támadja a születés és vagyon előjogait: „Mi igazság adhat egynek annyit, mennyi százaknak volna elég, hogy véres verejték helyett nyugodt elégedettséggel egyék kenyerüket? mi joggal hajthatók dologra ezeren néhányak kényelméért?” Mikor egyszer a kastélyba megy, az úrfi látogatására, a csősz körtetolvajnak nézi, az úrfi pedig, mielőtt ráismerne, végig vág rajta ostorával, ez aztán véglegessé teszi a szakadást, s a megalázott parasztfiú rousseau-i beszéddel sújtja bántalmazóját… „Ember vagyok, kit csak azért, mert ruhája kopott, s külseje nyomorú, a gazdagnak nincs joga barommá alacsonyítani.” – Pestre kerülve leckéket ad, történetesen az úrfi rokonainak, akik közül az egyikbe hamarosan beleszeret, viszont az ő otthonmaradt húgát az úrfi édesanyja neveli. Hogy elérje eszményképét, „tenni, hatni, emelkedni akar”, padlásszobájában éjeken át virraszt, koránőszült fejjel, velőt égető eszmékkel, s „a legtöbben vadnak, némelyek különcnek, a legjobbak rajongónak” kezdik tartani. Írni kezd, persze álnéven, s természetesen roppant sikere van, hogy is ne? írásaiban „virágos, elragadó írmodor, merész gondolatok, matematikai következetesség, erő, tisztaság” egyesülnek. Nagyravágyó rajongásában közönyösen halad el az egyszerű asztalosleány szerelme mellett, de a megyei választásokon az úrfi, mint a nemesség jelöltje, csúfos visszavonulásra kényszeríti Gábort, aki eszményképétől is elesik, mert ez az úrfi menyasszonya lesz, sőt, mindennek betetőzéséül, Gábor húgát is az úrfi rontja meg, anyává teszi, s a halálba kergeti. Most már csak bosszújára gondol, az első, balul végződő kísérlet után, lelövi kastélyában az úrfit, maga pedig a börtönben hal meg, közvetlenül felakasztása előtt. S koporsóját csak ügyvédje és vén nagyapja kíséri, „a földben nyugvó ifjú élet sírján gyászoló szoborként.”
Szépirodalmi Lapok 1853. I.
E zsúfolt, lázas, olykor szertelen történet, s főleg a hős indulatos, már-már patologikus elfogultsága mai szem előtt kissé avatagnak tetszik. Mindamellett az Életutakban megkapó az a fojtott izgalom, s az a szinte vádoló keserűség, amely ott lüktet minden részletében. E hangot a szelíd Bérczy nemcsak olvasmányaiból meríthette. Emlékeznie kellett a közelmúltra, amikor tevékeny tagja volt a Tízek rajongó társaságának, Petőfivel az élén, akivel együtt énekelt egykor a zsarnok trónról és a szent szabadságról. Itt mintha rosszul palástolt keservek és ki nem elégült becsvágyak törnének felszínre. De az elbeszélés kerete megnyugtató, táblabírák és ügyvédek vitáznak az elítéltről, s egy helyütt azt mondja Bérczy: „A fájdalom legfőbb kiváltsága az, hogy bármily forrásból származzék, művelt lelkek által tiszteletben tartatik.”
A Gyógyult Seb tisztára lelki történés, a külső események csak indítékok, s legfeljebb útjelzőül szolgálnak. Itt már a negyvenéves férfi, a kiegyezéskori magyar literátor szólal meg. Széles, keménykötésű mondatait, amelyek olykor a párbeszédekben is szívesen teljesülnek periódusokká, a századközépi szókincs táplálja, a táblabírói latinosságok keverednek az előkelő világ franciaságaival, s e kettő mögött szerényen bújnak meg a nyelvújításból maradt magyarkodások. Az udvarlót itt még joli coeur-nek, a parasztot roturier-nek, az udvarházat manoir-nak hívják, a férfiak ildomosak, vagy kimélyesek, a nők negélyesek, vagy hevélyesek, az élvezetnek neve élv, a csalódásé csalálom, a társalgást shakespeare-i és heine-i idézetek szövik át, s a hősnő, egy „pusztai lak egyhangú magányában” a Somnambulát zongorázza, Thalberg átiratában. Az író látható kedvteléssel időzik el a „kedélyes, kedves társaság” rajzánál, az anyagi jólétnek, nyugalomnak és rendnek leírásánál, elmulat egyes külső érdekességeken, s ezúttal erejének tudatában, kímélettel és majdnem merengőn hajol egy fiatal lékek vívódásai fölé. Bizonyos, hogy a történet egyik főszemélye Berg, aki, csakhogy felesége mindenképp boldog lehessen, Texasba akar kivándorolni, s még helyetteséről is gondoskodik, a csábító személyében – haszonnal olvashatta Jacques-ot, valamint felesége is olvasta Indianát. Leona romantikus sóhaja: „Vajon a vágy nélküli egyhangú nyugalom is lehet-e boldogság…?” – nem egy híres regényhősnőnek volt a problémája. De e probléma felvetésében, fejlesztésében és főképp megoldásában benne van Bérczynek és korának józansága, erkölcsi tisztasága, érzelmessége, s talán kiábrándultsága is.
Leona szerelem nélkül ment férjhez, egykor Bécsben nevelték, ahol az udvar árnyékában nőtt fel, s akkor már-már Kisteleki bárónak ígérkezett, de apja meghalt, tele adóssággal, Kistelekit a forradalom sodorta magával, Leonát pedig rokonai egy derék, komoly, szerető férfihoz, Berg Lajoshoz adták feleségül. A régi álmok úgy látszik feledve, Leona nyugodtan él férje pusztáján, s „ha ösztönszerű vágyai, lelkének a verőfényes hazába visszatörekvő fecskéi, emelgették is néha könnyű szárnyaikat, lecsillapítá a nyugtalankodókat.” De Kisteleki felbukkanása a szomszéd grófék őszi vadászatain hirtelen felkavarja az alvó múltat: az asszony ünnepelt leánykorára, a férj pedig katonáskodására gondol, amikor alkalma volt megmenteni a könnyelmű Kisteleki életét és becsületét. Önuralmukat újabb próba éri: a szomszéd gróf egyik vendége vadászat közben lábát töri, éppen Berg kastélya közelében, s mint Antony Adčle házába, úgy vonul be Kisteleki egykori imádottja hajlékába. Leona egyre többet van a beteggel, s ez egyre késlelteti gyógyulását, de Berg még csak össze se méri magát a kalandorral: „az erő, a jellem önérzete volt ez, a léhaság, a semmiség irányában.” Az asszony, aki mostan „folyvást egy megfojtott szenvedély temetőjén jár”, alig-alig tud már titkolózni, s férje, aki mindjobban szenved, elhatározza, hogy félreáll az útból. Kisteleki végre felgyógyul, s búcsúzáskor szerepéhez híven, a „szív örök jogait”, és a „koholt kötelességérzetet” hangoztatja, Leona hinne is neki, de férje elutazásának hírére felébred alvó lelkiismerete, s ájultan esik össze. Kórágyán egyre Kistelekit emlegeti, s a férj, aki itt maradt ápolására, maga hívatja hozzá vetélytársát, de ez nem jön egyszer sem, fél a ragályos betegségtől. Berg előtt most már csak egy dolog áll: Kistelekit meg kell ölnie – „aztán reászakadhat az összes mindenség.” Nem várja be Leona felépülését, Pestre megy a kalandor után, párbajra hívja, de maga sebesül meg, s betegágyánál fejeződik be az utánasiető Leonának gyötrelmes, de teljes megigazulása, kijózanulása és révbetérése. – Ide jutott Bérczy a romantikától.
E novella nem vázlat, nem helyzetkép, nem hangulat, hanem teljes, épkézláb elbeszélés, s mint ilyen a legjobbak közül való.* Fokozatos drámaisága, kérlelhetetlen logikája, s egyes érzelmi szépségei ma is töretlenül hatnak. Gerincét, tartalmát, hátterét az a birtokos középosztály adja, amely munkás egyhangúságban éli napjait, s bár leküzdte ifjúsága többé-kevésbé viharos romantikáját, olykor még ellágyul emlékein. Érzelmessége nem egyéni, inkább közéleti érzelmesség, s ezen belül különös távlatok nyílnak olykor az életnek középső, végig egyenes síkjára. Látunk itt egy falusi doktort, az urak meghitt bizalmasát, teljes elevenségében, s egyetlen groteszk vonás nélkül, egy helyütt pedig szó kerül a „falusi gyógyszerésznék, doktornék és fiskálisnék vasárnap délutáni látogatásairól.” S végül Berg valóságos arcképe a szűkszavú, lojális magyar úrnak alakja, jelleme, életsorsa a megfékezett, polgáriassá lett, s úgyszólván családiassá enyhült romantikát példázza, s mint ilyen, a szerény író valóságos diadala, akinek tudása, temperáltsága, kedélye s egész középszerűsége végre mégis meghozza gyümölcsét, s aki így, ha kerülő úton is, de immár megtalálta legjobb énjét…
Finoman elemzi Salamon Ferenc, a Részvét Könyvéről írt bírálatában (Irod. Tan. II.)
