XCVII.
XCVII.
TÉL volt, rideg tél, Tőled távol élnem,
ki a futó év édes éke vagy!
Hogy fáztam-áztam vak fekete éjben!
Köröttem zúz, december átka, fagy!
Mégis, - nyár volt a messze-telt idő,
a buja ősz gazdag kincsgarmadát:
május terhét hordozta, mint a nő
özvegy méhe holt férje magzatát.
De mind e bő s fülledt pompa csak árvák
reménye, apátlan gyümölcs: a nyár
gyönyörei megtérted vágyva várják -
s míg messze élsz, hallgat minden madár,
ha dalol is, csak búsan: s a haló lomb
sápad, telet sejt, és borzongva bólong.
ki a futó év édes éke vagy!
Hogy fáztam-áztam vak fekete éjben!
Köröttem zúz, december átka, fagy!
Mégis, - nyár volt a messze-telt idő,
a buja ősz gazdag kincsgarmadát:
május terhét hordozta, mint a nő
özvegy méhe holt férje magzatát.
De mind e bő s fülledt pompa csak árvák
reménye, apátlan gyümölcs: a nyár
gyönyörei megtérted vágyva várják -
s míg messze élsz, hallgat minden madár,
ha dalol is, csak búsan: s a haló lomb
sápad, telet sejt, és borzongva bólong.
