Álgya Zoltán: A „magyar mához”
Hideg a lelkünk,
Belepve hóval,
Mint egykor régen,
Tárogatóval.
A lelkem borzong,
A testem fázik,
Itt benn a halál
Litániázik.
Duzzad az Olt s nyög
Fogaras vára,
S a vesztett örökség:
Alsó-komána.
Bús elmúlását,
Csak néztem s hagytam,
Árvalyányokra
Ha kacsingattam.
Jőnek a bűnök,
Ma úgy mint akkor,
Föloldozás majd
Itéletnapkor?
A Minden Ura
Egykor az ácsnál,
Új tiszta létre
Egy új Mohácsnál?
Riadtan futok
A magyar Má-hoz:
Lopódzom néha
Az Ur asztalához.)