Kovács Mária: Látogatás
én a rossz, az örök lázadó szolga, a szenny, a névtelen
és te, a dicsőséges holt, a jó és kegyes.
A fénnyel, mely felém sohase lobbant,
ha ott csúsztam is én, condráim övezte rabszolga
palotád márványos lépcsőinél.
A szemeket akarom látni Fáraó, a szemeket!
melyek rám sohase néztek.
a tamburin bánatos dalára - én vertem, az én véres ujjaim
szaggatták a húrt, - mint magam a kín - fölserkedt vándortalpaim
míg kerted gazdagon táplált füvét tapodhatták.
Messziről jöttem akkor, hogy szóljon néked a bánatok dala.
királyi tested ölelte? Én fontam-szőttem azt. Míg veríték
patakzott meztelen forró testemről, fürgén forgattam
a renyhe orsót s egy sóhajomra suhant a korbács.
De én szőttem ezer méterét királyi testedre
a halotti patyolatnak is…
s az én vállam görnyedt a gabonás zsák alatt,
míg éhesen tántorogtam magtáraid telt levegőjében.
Én nem bírtam az adót s az én átkom hördült feléd
és én ődöngtem lázas szemekkel kincses kamráid előtt,
hogy hű kutyáid, sisakos vitézid mellbe taszítottak.
mert mondom, én voltam, ki orvul, tőrrel lesett reád,
ám diadalszekér magasán tündököltél koronád fenségében
és én a porban, lovaid porverő lábai alatt fetrengtem, király.
amint ellened sanyarú népére szabadítottad
dühödt oroszlánjaidat mindenek fölött úr!
Vadjaid az én húsomon tobzódtak - de - holtod után
én voltam a szent szolga, ki beleid kiemeltem,
ki scarabeust ágyaztam holt szíved helyére,
- és a csónakos, ki lótuszos szent bárkán sírodba vittelek.
Most itt vagyunk - szemtől-szembe - évezrek után,
én a rossz, az örök lázadás, a szenny, a névtelen
és te - a dicsőséges holt, a jó és kegyes.
mert király, - egy fáraó szentséges arcába csapni
most, évezrek után is ajándék, hősi tett.